Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
Márki Sándor naplói I. 1889 525 tett. A lóvonatról leszállva a peronon találtuk Pulczot, amint étlen-szomjan, várost nem nézve őrizte a poggyászt. S még dicsekedett is, hogy látta Dolinayt.- „Hát miért nem verte meg?”- „Nem mertem, mert ő ebédről jött.” Utunkat folytatva, Santhiánál már jól láttuk a Monte Rusát, a többi nagy hegyet azonban csak találgattuk. Ugyanitt azt a nevezetes ígéretet tette Dolinay, hogy Turinban 100 hordár vár reánk. Ebből ugyan semmi sem lett; s mikor este 9-kor a turini pályaudvarba berobogtunk, elölről kezdődött a régi rendetlenség, málha- cipelés, kocsikeresés stb. Maga a közönség óriási lelkesedéssel fogadott bennünket. Százszorosán hangzott fel a „Viva Г Ungheria”, ha mi egy-egy „Enviva Г Italiá”-t vagy „Evviva il ré Umberto”-t kiáltottunk. Majdnem fél órába került, míg födél alá jutottunk; mert mi a ronda Hotel Nazionaléba jutottunk, és csak éjfélig tartó járkálás után tudtuk kisütni, hogy oda kellene mennünk, hová poggyászunkat is vitték, ti. a Hotel Turinba. A szállással csupán Pulcz volt megelégedve. Torino, júl. 5. Már jókor reggel átjött értünk Andrásovits a Hotel Turinból, hová - Pulczot kivéve - magunk is átköltözködtünk. Ezután sétakocsikázást tettünk a városban, melynek minden nagyobb nevezetességét megtekintettük, s azután a Vedetha Alpináról (hová egy cudar siklón vontattak fel bennünket) kényelmesen végigtekinthettünk az egész városon s az Alpokig és Appenninekig terjedő szép panorámán. Vissza a Mária Terézia hídon át jöttünk, melyen egyszerre csak egy kocsi közlekedhetik. Örökre sajnálom, hogy a Supereára nem mentem föl. Déli 12-kor Szádeczkyvel meghatva mentem a Via degli Miile 22. száma alá. Az emeleten Kossuth régi inasa Ruttkayné szalonjába vezetett bennünket, hol már nagyobb társaság várakozott. Kezet csókoltam a szelíd, öreg Ruttkaynénak, Kossuth Ferenc pedig ugyancsak megrázta jobbomat. Némi várakozás után, midőn már 15- en, 20-an lehettünk együtt, Kossuth dolgozószobájába vezettek bennünket - s egyszerre ott állott előttem a magyar történelem legnagyobb élő alakja, kiről egyetlen szép versét írta Hiador: „Háromszáz évig várt rád nemzeted, / Nem rég jövél s több század életed...”20 Leírhatatlan jelenetek következtek; s a galambősz Kossuth bámulatos fényű szemeiben s a mieinkben egyszerre csillantak meg a meghatottság könnyei. Vén emberek elfogódva csókolták meg kezeit. Mindegyikkel váltott néhány szót. Magamat bemutatva mondtam, hogy mint tanár, fő kötelességemnek tartom ébren tartani növendékeim közt a hazaszeretetnek azon érzetét, mellyel elválaszthatatlanul összeforrt az ő neve. „Tegye azt - mondá. - Szentebb föladatot nem teljesíthet hazája iránt, mintha a hazaszeretet érzetét csepegteti növendékeinek szívébe.” A többinek példájára, de patriarchális alakja által is késztetve, kezet akartam neki csókolni. Kissé vonakodott. „Kit az egész ország a maga apjának nevez, nem utasíthatja el magától a tisztelet ezen csekély jelét.” Megszorította kezemet, én megcsókoltam az ő kezét, s úgy éreztem magamat, mint 28 évvel ezelőtt a bérmáláskor: a hitben megerősödve. Kedélyes is tudott lenni. Az egyik színésznőnek, ki azt mondta, hogy testileg is látni akarta már a legnagyobb élő magyart, tréfásan mondta, miközben kissé hátravetette kabátját és csípőre tette kezeit: „Hát nézzen meg jól, lelkem: ilyen vagyok; ilyen 20 Jámbor Pál (Hiador): Kossuth c. versének kezdő sorai.
