Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
464 Márki Sándor naplói I. 1888 megye szintén ily korán elhunyt alispánjának sírboltja mellett, Kövérék sírboltjában, a szélmalom melletti temetőben tettük örök nyugalomra. Örök világosság fényesked- jék neki!... A temetés után Bertivel szánon hazamentem Sarkadra, hol édesapám, kivel testvéreim, hogy az ő korában veszélyes felindulástól megkíméljék, megígértették, hogy a temetésen nem vesz részt, már nagyon várt. Ő igen sokat várt, várhatott is Lajostól, és rendkívül szívére vette szomorú sorsát; hanem azért egy bölcs nyugalmával fogadta az Istentől reá mért csapást. Bertivel és Rózával ügyekeztünk őt lehetőleg szórakoztatni, mi eléggé sikerült is. - Itthon értesültem, hogy Sántha László bátyánk, e tipikus alak, január 9-én szintén meghalt. Nyugodjék, nyugodjanak békében! jan. 23. De. Lajos rekviemén bizony csak elő kellett ismét törnie a könnynek, mely megilleti ezen, apróbb hibái mellett is tökéletes szívű, jó testvér, s a közigazgatás terén közelismerés szerént nem mindennapi tehetségű s fáradhatatlanul munkás férfiú emlékét, mely kedves és áldott lesz előttünk mindvégig! Mari néni beszéli, hogy Lajos halálának híre pár órára visszaadta Borca néni öntudatát is - ki megindultan mesélgetett Lajos gyermekkoráról, s mindenképp el akart menni temetésére; ő, ki negyedszázad óta mozdulni sem képes karosszékéből! - Délben búcsút vettem édesapámtól, ki átadott közel 500 frt-nyi összeget Lajos temetési költségeinek kifizetésére; Gyulától Csabáig Jani öcsémmel és Stojanovits sógorral s feleségeikkel jöttem - s este itthon voltam az én kedves kis családom körében, hol Juliska még egyszer keservesen megsiratta Lajost, ki irántunk mindig olyan jó volt. Távollétem alatt nálunk hált Mariska tanítónéja, Drescher к. a., s ebédre odament Szinesi orvosnövendék (volt tanítványom) is. Szinesi, szokott modorában, valami fel- lengős mondatot használt. „No, néni - szólt tanítónéjához Mariska -, ezt volna csak bajos elemezni!” jan. 24. Kiegyenlítettem Lajos temetésének számláit, s édesapám ajándékán kívül dr. Martinnak, ki oly szépen viselte magát, M[agyar] Pantheonom egy díszpéldányát küldtem emlékül. jan. 25. Józsi bácsival fölmentem Horváth Döméhez, ki már régen hitt magához. Családunk régi barátja, különösen Pistának nagy tisztelője, s engem is igen szívesen fogadott; hogy ne tágítsak Dósától, egy cseppet se; e fölfogásé a jövő stb. Voltaképp azt akarta tudatni, hogy a Raumer-féle almanachok mintájára 10-12 000 frt tőkével ők is (kik?) akarnak alapítani egy történelmi zsebkönyvet - a hazafias és nem aulikus történetírás számára, s engem ezennel felszólít munkatársul. Egyúttal családostul kihítt magához Kecskemétre, hol édesapám és Józsi bácsi is született, s hol Jerney Jánosnak kéziratai közt tudós szórakozást is kereshetek. Sok adomája közt jellemzőt mondott Kerkapolyról. Mikor ez lemondott a miniszterségről, Horváth reményét fejezte ki, hogy már most majd inkább foglalkozik irodalommal. „Igen, a magyar monétákról írok könyvet.” Horváth kérdezte azután, ismeri-e ezeket és ezeket a forrásműveket, pl. Kachelmanntól Gesch. der ungarischen Bergstädte?5 - Nem ösmerte egyiket sem; szerénte elég a Corpus Iuris. Hanem azért Kachelmannt szeretné bírni. Szól egy ismerősének Horváth, s az számára is, Kerkapolynak is megveszi Kachelmann-nak 5 Kachelmann, Johann: Geschichten der ungarischen Bergstädte und ihrer Umgebung. 1-3. köt. Selmecbánya, 1853-1867.
