Erdmann Gyula: Honismereti füzet 4. - Körösök vidéke 4. (Gyula, 1991)

Megyei és országos évfordulók, megemlékezések - Pánczél Barnabás: Kerecheni, Iustitia, Kleió

oka nem lehetett efféle vádaskodásra: "Az ostrom kilencedik hetében több roham sikeres elhárítása után - Kerecsényi ok nélkül [!] feladta a várat." A boszorkányüldöző inkvizítorok ortodoxiájával elsőként a kiváló erdélyi humanista, Szamosközy István száll szembe, amikor elfogulatlanul, higgadt tárgyilagossággal, csakis ellenőrizhető tényekre támaszkodva, oknyomozó módszerrel kutatja az igazságot a Kerecheni-ügyben. Nem tagadja, nem is szépíti a várkapitány negatív jellemvonásait: hiú gőgjét, makacsságát, kíméletlenségét; de nem ellentélbe, hanem párhuzamba állítja velük magakellető megvesztegethetetlenségét, állhatatosságát és királya iránti hűségét, a demoralizálódott várnép iránt érzett szánalmát. Végül is felmenti Kerechenit a vár megadása miatt ráhárított egyszemélyi felelősség és az árulás vádja alól. "Eláztatásáért", árulóvá bélyegeztetéséért, sorsára hagyattatásáért a gyulai vérfürdőből megmenekedett német tiszteket teszi felelőssé, akik hamis tanúvallomásukkal, Gyula tényleges válsághelyzetének elhallgatásával az egy Kerecheni nyakába varrták a végvár elvesztésének felelősségét. Szamosközy kezdeményezése nyomán megújhodik a Kerecheni-szemlélet, és fokozatosan háttérbe szorítja az avult előítéletekből táplálkozó rosszhiszemű véleményeket. A múlt század vége felé Szabó Károly már így nyilatkozik Kerecheniről: "ha őt nem állíthatom is jobbnak, bár bizonyosan rosszabbnak sem a XVI. század annyi nagynevű főuránál, (...) a gyávaság és árulás méltatlan és aljas vádja ellen igaz lélekkel védelmezhetem". Márki Sándor véleménye is megegyezik az előbbivel: "a magyar közvélemény nem siratta meg a hőst, akit árulónak tartott". Századunkban nemrég Csorba Csaba vette védelmébe: "Semmi ok arra, hogy ne tiszteljük emlékét, nem tagadva el hibáit, emberi gyengeségeit, a korra jellemző 'bűneit'." Az egymással polemizáló ítéletek századokon át felgyülemlett halmaza indíthatta "vitairatának" megfogalmazására Bálint Miklóst. Gyula megadása után - írja - "a köztudatban teljesen valótlan, torz kép alakult ki az ostrom lezajlásának körülményeiről és a főkapitány szerepéről, jellemérői egyaránt. Rögtön az eseményeket követően a rabláncra jutott Kerecsényi Lászlót kiemelkedő érdemei ellenére - a király intrikusai, a bécsi udvar érdekeinek megfelelően, ország-világ előtt befeketítették. (...) A történelem perifériájára száműzött ember emlékét - egészen napjainkig - a gyanakvás és az agyonhallgatás nyálkás köde vette körül". A legutóbb Sass Ervin így al-