Erdmann Gyula: Honismereti füzet 3. - Körösök vidéke 3. (Gyula, 1990)

Honismereti, helytörténeti írások - A paraszti élet emlékei Pusztaföldvár községben

következik, hogy a kinti étkezés aránylag könnyen megszervezhető feladatot jelentett. Mindamellett megállapítható, hogy a kinti étkezés dolgában egymástól igen eltérő módozatok voltak tapasztalhatók. A tanya körül, illetve a falu közvetlen közelségében végzett munkák idején a mezei munkás nem étkezett a mezőn. Ez a határérték 1 km-en belől húzható meg. Azon túli távolságról már sem reggelizni, sem ebédelni nem jártak be a tanyába, illetve a faluba. A reggelit minden esetben magukkal vitték, s azt 7-8 óra tájban fogyasztották el a tábla végén az árokparton, amennyiben volt, egy-egy fa, vagy bokor árnyékában. Ha sürgetett a munka, pl. őszi szántás idején, nem volt ritka az olyan megoldás, hogy az eke után ballagó munkás a vállára akasztott tarisznyájából falatozva intézte el a reggelizés gondját. A zsíroskenyér erre igen célszerűen megfelelt, noha általában a tej és néhány falat szalonna, kenyér, hagyma szerepelt leggyakrabban az étrenden. Közkedvelt mezei reggelizési szokás volt a szalonnasütés. Erre legtöbb esetben a tavaszi nagy munkaidényben került sor. Ekkor még a legtöbb parasztcsaládban volt tartalék a téli disznóvágás idejéből, másrészt pedig az erős fizikai igénybevételt jelentő talajelőkészítés, kapálás, szénakaszálás klején szükség is volt a magas kalóriaértékű táplálékra. A szalonnasütésnek több nemzedéken át kialakult hagyományai voltak. Tüzelőül leginkább az útszéli fák, bokrok alatt gyűjthető száraz gallyak, ennek híján a "csutkatő" (a kukorica előző évi gyökér- és szármaradványa) jöhetett számításba. Ezt rendszerint a gyerekek, illetve csökkent n: ankaképességű öregek gyűjtötték, készítették elő. A tűznél először enyhén megpirították a kenyérszeleteket. Ezekre apróra szeletelt vöröshagymát szórtak, majd rácsepegtették a nyárson piruló szalonna zsírját. Enyhén megsózva, savanyított hordós káposztával, különféle savanyúsággal, vagy anélkül fogyasztották. A mezei munkások napi főétkezése általában az ebéd volt. Ezt a család otthon szorgoskodó nő tagja, rendszerint a családanya főzte. Cserép-, illetve zománcedényekben, karon hordozható, egyfülű kosárban ("garaboly"-ban), szalvétákkal körülcsavarva szállította a mezőre. A "summások", részes munkások, illetve a nagyobb csoportokban dolgozó napszámosok részére - amennyiben "bennkosztosok" voltak - a munkáltató főzetett és rendszerint lovas fogattal szállította ki az ebédet.