Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ

ációkban, amikor a szilárd helytállás, a lépésről lépésre előre haladás volt a követelmény. Művésze volt a taktikának. Meggyőződése a fokozatos haladáshoz, az evolúcióhoz kötötte, és elítélte a forradalmi utat. "Gyermekkoromtól epekedtem a dolgok átalakulása után, de ha ez anarchiával jár, elfordulnék tőle" - jelentette ki az 1848. márciusi napokban, s 1848/1849-re visszatekintve "a forradalomnak sokhelyütt dühöngött borzalmait" emlegette. De a történelmi adottságokkal is számolt, amikor a békés, a fokozatos előrelépést találta a legjárhatóbb útnak osztálya, a nemesség előrelendítésére. Álláspontjának lényegét már azt megelőzően megfogalmazta, hogy tulajdonképpeni politikai pályája elkezdődött volna. 1832 elején fejtette ki Vörösmartynak, hogy "a százados tölgyet" "éles nyelvünk egyetlen vágásával nem dönthetjük le", hogy "nem lehet kifelejteni azokat a sok ezer másokat", nemes társait tehát, "kiket az önhaszon még most földhöz láncol", "kiknek befolyások tetemes", hogy úgy - "lassan, szoktatva" kell győzködni az ellenzőket, hogy végre azok is elhiggyék, hogy "ami javallatik, az nem valóságos újítás, hanem okos és szükséges igazítás". Ennek megfelelően az 1830-as években, a liberális mozgalom kibontakozásának időszakában, ő járult hozzá a legtöbbel annak a taktikának a kidolgozásához, amely a történelmi folyamatosságot hangsúlyozta, és úgy tüntette fel a valójában gyökeres, polgári jeilegű reformjavaslatokat, mintha csak a Corpus Juris megújításáról, régi, feledésbe merült törvények felelevenítéséről volna szó. Jogról szólva a történeti alapokra épülő, de már polgári alkotmányosságra gondolt. Ezt a jogot szegezte szembe az 1860-as években a bécsi centralizmussal és annak publicistáival, de az alkura nem hajló itthoni és emigrációban élő ellenfeleivel is, amikor a kiegyezés előkészítésének és elfogadtatásának szolgálatába állította páratlan jogi tudását. Igazi eleme a "köztanácskozás" volt. Mindent tudott, amit egy parlamenti politikusnak tudnia kellett. Szónokként szakított a hagyományokkal. Beszédeit "logica, rend, metódus, erő és velő" jellemezte, alig volt bennük felesleges szó, logikája megtámadhatatlan volt, érvelése a legtöbbször eldöntötte a vitát. Szívós volt és türelmes, mestere a kivárásnak és a megfelelő pillanat kiválasztásának. Az alapkérdésekben elvhű volt, ugyanakkor rugalmas: tudta, hol kell és mikor lehet visszavonulni. Valóságos művészévé vált a kompromisszumok kimunkálásának. Az a lassan demokratizálódó közélet, amelyben az arisztokrata Széchenyit, Batthyány Lajost vagy a jöttmentnek tekintett, mert birtoktalan Kos-