Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ

érdekében, hanem megfáradt bíró, aki dohos tárgyalótermében örökös perújrafelvételekkel bajmolódik, s a jelenbe nyúló múlttal találkozik sárgult aktáiban, melyekből még mindig perzselnek a régi szenvedélyek. XXX A szépirodalomból gyakran a történelembe és a politikába kalandozó Kemény nagyon is tudatában van vállalt feladata kísértéseinek: "... fájdalom, általános szabály a ledorongálás vagy eszményítés, nem magáért a tenni már megszűnt férfiú emlékéért, de a tények befejezetlensége miatt." (Kiemelés tőlem, 119.o.) De más veszély is környékezi a közelmúlt aknamezőin barangolót: ki szólhat 1851-ben Döbling lakójáról, anélkül hogy azonnal fel ne idézné a mitikus ellenfél nevét, s szembesítené a két lángészt, kiket a végzet mindörökre egymáshoz láncolt egy nemzet tudatában, egymással mérve s egymás ellen játszva ki őket? A szándék nagyszerűségére vall, hogy a szerző nem megkerülni igyekezik e titáni konfliktust, hanem már az első lapokon szembenéz vele,és feltétlen korrektségére, hogy, bár épp 1851-ben aligha lehetett vitás, kit igazolt az idő, rokon- és ellenszenvét aggályosan félresöpörve, patikamérlegre tesz minden megfontolást, mely Kossuth mellett (is) szólhat. Köztük a számára legízetlenebbet: "... vajon Széchenyi mint izgató nem tett-e oly hibás lépéseket, melyekből azon hibák, miket Kossuthban megtámad, szükségileg folytak?" (281.o.) Válasza lehangolt "igen" lesz: szerinte a türelmetlenség, a kapkodás, a szenvedélyesség, a tekintélyek iránti ellenszenv vetése részben a legnagyobb magyar kezéből hullott földjeinkre. Igaz, - billenti helyre a mérleget Kemény óvatos igazságérzetével - ezért elsősorban a környezet vérlázító maradisága felel: "... az én nézetem szerint azon állapotok fölött van pálca törve, midőn a legbölcsebb státusférfiaknak lehetetlen izgatókká nem lenni." (280.

o.) A rosszallás tüskéje azonban bennmaradt, s ráadásul igaztalanul: az olvasó azonnal felfigyel a - Keménynél egyébként oly ritka - logikai törésre. Oly tulajdonságokat kér számon hősétől (például a tekintélytiszteletet), melyek legfeljebb egy ókonzervatív bürokratánál fogadhatók el erényként, de megölnének minden demokratát! Mindenesetre nem apológiát, még kevésbé dicshimnuszt olvasunk tehát a megrázó sorsú államférfiról: szerzőnktől mi sem áll távolabb, mint az elérzékenyülés vagy a polemizáló szenvedély. Az érzelmesség csapda-