Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ

próbálkozásától eltekintve, hiányzik életéből a kirándulás a szépirodalom területére; a kiegyezési tárgyalásokat megalapozó fontos cikkeit, a híres Húsvéti cikket és a Pesti leveleket leszámítva, a publicisztikát sem művelte. Eötvöshöz, Szemere Bertalanhoz vagy Pulszky Ferenchez képest talán még provinciálisnak is tűnik: nem tudott se angolul, se franciául, s bár naprakész ismeretei voltak a világ fejleményeiről, sokkal inkább a kíváncsiság, mint az anyagi eszközök hiánya tartotta vissza attól, hogy - mint kortársai közül sokan - felkeresse a nyugat-európai liberális mintaállamokat. Jogismerete, jogelméleti felkészültsége párját ritkította, de a filozófia nagy kérdései hidegen hagyták. Nem volt különösebben szorgalmas (szenvedélye a restség, mondogatta), s szinte teljesen hiányzott belőle az ambíció. Nem az önmegvalósítás vágya vezette a politikai pályára, hanem az erkölcsi kötelesség érzése. Hárított, védekezett ugyan, de életét tényleg betöltötte a politika. Igazat mondott tehát Vörösmarty Ilonának. S bár Montesquieu híres, A törvények szelleméről című művének általa használt német fordítása ehelyütt nem egészen találó, szinte szimbolikusnak tekinthetjük, mert politikusi arcélét fejezte ki, hogy a könyvből ezt a mondatot húzta alá: "A politika tompa reszelő, amely észrevétlenül támad, mégis eléri célját". Deákék ugyanis már mást értettek politikán, mint a felvilágosodás nagy alakja: azt, amit mi. Azt az igazában csak az 1830-as években megnyíló cselekvési teret, amelyet Deák is nagyban tágított, és amelyen egyetlen méltó versenytársa akadt csupán: Kossuth. Erős realitásérzéke volt. Aligha látta valaki világosabban a feladatokat, a liberális program megvalósításának esélyeit, mint ő. Mintha csak teljesen hidegen hagyta volna a nagy vállalkozás, a "férfimunka" kortársait szinte kivétel nélkül magával ragadó pátosza. Nem álmodozott, nem tervezgetett - az ilyesmi bosszantotta is -, hanem makacsul a teendőkre koncentrált. Hajlott a rezignációra, hiányzott belőle az a fantázia, az előrevivő illúziók magáévá tételének az a képessége, amely váratlan, új távlatokat feltáró szituációkban a cselekvés feltétele. Bár ezt a kelleténél többször, s a mélyebb elemzés helyett is emlegetjük, a magyar politika világát sokszor jellemezte a szalmalángszerű, gyorsan kihunyó lelkesedés. Deák szilárd volt és kitartó, sosem kishitű. A kockázatvállalástól azonban idegenkedett. Hajlamos volt a passzivitásra, különösen a kiélezett helyzetekben - így 1848-ban vagy 1860 végén, 1861 elején -, és húzódozott a várt iránymutatástól. Keresve sem lehetett azonban nála alkalmasabb vezetőt találni olyan szitu-