Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ

hamar el-széled, s prédára jut." Űket siratja el prédikációiban Medgyesi, de egyben ezek a "Magyarok jajjai" is. Hármas jajt kiált - mint az apokalypsis angyala -, mikor a magyarság elveszíti Bethlen Istvánt, Rákóczi Györgyöt és Rákóczi Zsigmondot. A toposz hatalmas retorikai erővel jelenik meg: "Nem érkezhetünk sokra, mivel az idő rövid, tsak két s három gondolkodással, szegény el-allyasodott, s szintén seprejére szállott Magyarság, öklyék elmédben régi és mai állapotod: ki valál hajdan, s ma ki vagy? Hajdan ditsőséges, és minden felé ki-terjedt, nagy hírű nevű nép, kitől félt s rettegett Napkelet és Napnyugat: a kinek barátságát, segétségét, oltalmát, a volt a szomszéd Nemzetek közzül jobb, a ki kaphatta: tellyes, bő, erős, hatalmas, Oroszlán szívű virágzó Nemzetség, valamelly felé fordultál, mindenütt szerentsessen s diadalommal jártál! ma penig mára mire jutottál! mit feszegetem, s a nélkül-is kelleténél több jajaidat mit többitem! Bezzeg régenten nagy híres neves valál, mert Isten után, jó vitéz Hunyadi Jánosid, Mátyás Királyid (ki egy esztendőben két hatalmas Tsászárt győzőt meg) jeles Szilágyi és Ország Mihályid, Kenisi Palid, Báthori Istvánid, s több sok efféle, erős hatalmas, látott hallott szerentsés Eőrállőid, Oszlopid, Istápid, Pásztorid, sőt édes Atyáid voltának előtted: most már mivel el-fogytak, elfogysz te-is majd, oda lészesz, tsak a hired marad... Bezzeg nem úgy kezde a mi hajdan fényes és vig, most már gyalázatra fordult szomorú állapotunk forgani, mint az Ahasvérus Király Udvaráé. Nem vala abban szabad, még a ki leg-belsób ember vala is, gyászköntösben s zsákban bé-menni; Mi rollunk penig, im le-nem szakadhatnak a sok fekete posztok, és a kormos vásznak! Az Udvaroknak el-költ régi fényességek gyász színnel tölték bé! feketék szennyesek a Palotáknak falai! és minden szege-lyukakban csak a sok siralmak! Ugy jártunk, jaj bizony ugy jártunk! mint ama Nabuchodonozor égig nevekedett, s minden felé szélessen ki-terjedt gyümölcsös ékes nagy Fája: melynek ágai közöt lakoznak vala az égi madarak, alatta penig a külömb külömb féle sok Vadak legelnek vala...Azonban szó adaték az égből, nagy kiáltó szó...Oh mely hirtelen le-vágattaték az! oh mint széllyel hányattatának annak levelei és gyümölcsei! Oh szép hajlékban s árnyékban békével nyugvó szegény magyar nép, meg kezdél hiszem már oszlani, s félő hogy ernél-is inkább meg ne oszoly s fogy! Vajha a nagy kegyelmő Úr Istennek szive még meg-esnék a meghagyott torsokon! hogy még egyszer a fel-épülne...0h igyefogyot Magyar nemzet! oh nyomorult Erdély! mennyiszer állót e szent jámbor törésre, mennyiszer viaskodot éretted...Oh vajha