Erdmann Gyula: Honismereti füzet 1. - Körösök vidéke 1. (Gyula, 1988)

A cselekvő ember esélyei

ellenes függetlenségi harcok köznemeseit és patríciusait idézte legszívesebben. A legkülönfélébb műfajú munkáiba — a publicisztikától az irodalomtörténetig — beleszövődik ez a világkép. Volt másféle csapda is. Aki a cselekvés kényszerétől sarkantyúzva úgy érezte, hogy fülébe a „korparancs harsogja vezényszavát", az aligha tudott higgadtan mérlegelni. Féja sem ismerte az árnyalatokat, feketét és fehéret látott. Az indulatok olykor növelték mondandója belső hitelét és hatását, azonban sokszor súlyos tévedések forrásává váltak. A politikai célokat leginkább szolgáló szociográfia és publicisztika műfajában volt igazán otthon. Indulattól fűtve mutatta meg újra és újra széles rétegek nyomorát, folyamatosan agitált a földreform mellett. A német terjeszkedéssel szemben elszántan idézte a függetlenségi mozgalmak örökségét.Ám, miközben a nemzetet védte, széles rétegeket rekesztett ki a magyarságból : Ő sem maradt mentes a kor antiszemita hullámától. Tévedéseiért szigorúan megbűnhődött. 1945-ben nemhogy a politikai, de az irodalmi életbe sem térhetett vissza. Felmérve a kialakult helyzetet, visszavonult, egy évtizeden keresztül Békéscsabán könyvtároskodott. 1956 októberében lépett újra a széles nyilvánosság elé. Az újjáalakult Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) irányító testületének tagjává választották, s főszerkesztője lett a párt lapjának, az „Új Magyarországának. Féja rövid szereplését nem követte megtorlás, sőt a kulturális irányítás lassú változása lehetővé tette számára a visszatérést. 1957-ben újra megjelent a „Viharsarok", a következő évben napvilágot látott önéletrajzának első kötete. A kötetet ugyan a népi írókat elítélő határozat szellemében fogant támadások kisérték. Az igazi visszatérésre a 60-as években érett meg az idő. Féja újra aktívvá vált, publikált esszét, kritikát, verset, a szépprózával is megpróbálkozott. Élete utolsó nagy feladatának a summázást tekintette. Személyes emlékein keresztül a népi mozgalom történetét is írta. Immáron lehiggadva próbálta átadni az utódoknak a vétkeihez képest aránytalanul meghurcolt népi mozgalom örökségét. Mennyi esélyt ad(ott) ez a század a cselekvő embernek? — Erre a kérdésre nem kereste a választ. Sorolta a részeredményeket, s nem vetett számot azzal, hogy az igazi nagy tervek közül szinte semmi sem valósult meg. A „volt-e értelme" kínzó dilemmájára Illyés Gyula válaszolt legpontosabban egyik nagy versében (A reformáció genfi emlékműve előtt): „Ez az eredmény! És ha — ez se volna?!"