Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

I. Bevezetés

Erős hitű, szilárd akaraterejű, szerencsés és boldog ember volt Székács, mert az élet nagy sorskérdéseiben példamutatóan helyt állt. Hű maradt vezérlő eszméihez. Nem kereste, de vállalt a veszélyt, ha az adott körülmények, a belé helyezett bizalom és a munkaköréből - egyházi vezető szerepéből - reá nehezedő kötelességek és magatartási normák úgy kívánták. Nem tört meg a dereka, bízni lehetett benne. Bízni, mert sohasem a szánalmasan kisszerű egyéni érdek, hanem a nagyobb közösség, a társadalom szolgálata foglalkoztatta, s ennélfogva a jelenségeket magasabb nézőpontról, más összefüggésrendszerben szemlélte és látta. Nem törődött az olcsó népszerűséggel, az ingatag közvéleménnyel. Nem adott sokat a percemberkék: a minden rendszer malmán húzni akaró, könnyen félrevezethető, manipulálható elvtelen tömeg ítéletére. Határozott életelve volt, s ennek szellemében járta a maga útját. Nem tudott a lelkiismerete ellen cselekedni. A fény és az igazság vezette - ezért lett eszményi férfi. Alábbi magatartásreceptje önmagára is illik: A népet ne tekintsd: ha nagyobb vagy nála, szidalmaz; Hogyha hason, kicsinyel; hogyha kisebb, megutál Hagyjad a félénket, hogy függjön a balga tömegtől: Néked az életirányt tűzze ki géniusod. Ne tévesszen meg senkit a szóhasználat. Székács epigrammáját nem holmi előkelősködő arisztokratizmus fűti. Nincs benne semmi antidemokratikus vonás. Csak az elvtelen szolgalelkűséget, a köpönyegforgató minden-mindegy magatartást, a megvásárolható elvtelen hitványságot utasítja el, s Petőfivel együtt (Ha férfi vagy, légy férfi) a saját véleménnyel bíró és adott szavához ragaszkodó és amellett ki is álló öntudatos embertípus - az igazi férfi - kinevelését és követendő eszményként való elfogadtatását, társadalmi tényezővé válását sürgette. Más szóval: Székács látszólagos „arany középszer'' magatartáseszménye mögül kisugárzik ugyan bizonyos fokú közéleti és világnézeti óvatosság; egy kicsit talán az el nem kötelezettség illúziója is, erkölcsi és emberi közömbösség, a hazai viszonyokkal szembeni elzárkózás, a magánélet sáncai mögé visszahúzódó, kivárásra építő patópálos nyárspolgári tunyaság és tétlenség azonban semmiképpen nem. Magasabb értelemben és korrelációban kívánta az „ erkölcsi" függetlenséget, és értelmezte a lelkiismeret: a tapasztalat alapján kikristályosított „életirány" belső parancsának a teljesítését. Horatius szellemében vett szabad ember akart lenni, és olyannak szerette volna látni a népet is, mert 6