Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

IV. „Az ország papja”

„bár nem műremekek - Czuczor és Vajda Péter darabjai mellett a legjobbak -, a Társaság nyilvános ünnepeinek hallgatósága mindig jót derült" Székács élő szóval előadott, „ sóval és borssal" vegyített szatíráin. Tény, hogy a félíves terjedelmű fejtegetés nem volt mélyen szántó elemzés. Messze elmaradt attól a tudományos színvonaltól, attól az összetett látástól, amivel Bajza az epigramma és Kölcsey a komikum elméletét taglalta. Tagadhatatlanul jó szándékú írás, sőt önálló is, amennyiben nem épített túlzó módon sem Bajza sem Kölcsey megállapításaira, jóllehet azoknak a vizsgálódási területe szomszédos volt az övével, s így több jó szakmai ötletet kaphatott volna tőlük saját témájának mélyebb és alaposabb feldolgozásához. Nem kétséges, hogy a szatíra „a folytonos cenzúrai gyámság miatt" nem fejlődhetett olyan szabadon, nem „virágozhatott fel" annyira, mint szerencsésebb társai, habár Apáti Ferenc XVI. század elején írt Feddő énekétől, kantiléniájától el egészen Gvadányiigés Kisfaludy Károlyig többen is próbálkoztak vele. Abban is egyetértünk Toldyval, hogy Ferenc császár abszolutisztikus uralkodása alatt, amikor „ a legfontosb és kihívóbb tárgyak nem míveltethetvén, költőink megelégedtek a gúnyt, mint elemet játszadoztatni mesében, beszélyben, vígjátékban", ezért időszerű és okos döntés volt, hogy a Kisfaludy Társaság a szatírát - reformkori definícióval élve: csalánzatot - mint műfajt vetette elméleti vizsgálódás alá. Székács több lényeges jelenségre figyelt fel, ha nem is lépett túl az általános ismérveken. Kár, hogy ezeket nem dolgozta ki tüzetesen és szisztematikusan esztétikai, olvasáspszichológiai és etikai szempontból. Beszélt a szatíra erkölcsnemesítő rendeltetéséről; elmondta, hogy a szatíraíró a „ kicsinyest, nevetségest, természetellenest úgy rajzolja, hogy azok láttán lelkünk a fenségest, komolyt, természetest fogja csodálni és megszeretni", hogy a szatíra olyan költemény, mely „ a szépnek, igaznak eszményét fonák képben" tükrözteti; hogy tárgya az emberi gyarlóság, célja az erkölcsi tökéletesedés, vagyis hogy az embert ezektől az „ értelmében, ízlésében, erkölcsi életében" föllelhető rossz tulajdonságoktól és káros beidegzettségektől megszabadítsa. Méghozzá az ostorozó gúny fegyvereivel, ám úgy, hogy a hallgatóban kialakult elmarasztaló vélemény ne legyen személyeskedő; maradjon meg általános erkölcsi síkon. Más szóval: a témának közérdekűnek kell lennie,,de nem szabad valóságos tényeket, bűntényeket közölnie és kommentálnia. Az erkölcsi élet tisztaságán munkáló Székács kedvelte ezt a személytelen társadalmi kritikára módot és alkalmat kínáló műfajt. Sok fontos igazságot fogalmazott meg benne a hivatal packázásairól, a tisztviselők: 115