Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

IV. „Az ország papja”

protestáns gyülekezetekben, illetve hogy miként válhatott a tudomány segítségével a hit igazi pillérévé - az egész teológia alapjává - a tudománytalan, babonás érvektől megtisztított igehirdetés és bibliamagyarázat. A tudomány igazságelvét Székács a Szentírásnak tulajdonította, onnan eredeztette. Nem érzékelt lényeges különbséget sem a hit isteni és a tudományok sokoldalúan bizonyított, tényekkel alátámasztott igazsága, sem azok más és más stiláris megközelítési és megfogalmazási módja között. Lazább kapcsolattal fűzte össze őket, mint az előző század, amely az egyes tudományágakat egyszerűen a teológia szolgálóleányainak a szerepére kárhoztatta; ám nem kezelte úgy sem, mint két, egymástól teljesen független, önálló szférát. Való, hogy nem tulajdonított túlzott jelentőséget a tudományos és a bibliai igazság közötti minőségbeli differenciának (egyik a másikat erősítette), sőt azzal sem igen törődött, hogy a racionális (földi) igazság tudományos okfejtése nem igényli, inkább kerüli a bibliának a költészet nyelvével rokon, képzeletet és érzelmeket felgyújtó színes stílusát. Nem is kutatta ennek eredendő okát. Azt, hogy a biblia célja nem a „ statikus tényábrázolás", hanem olyan megdönthetetlen erkölcsi igazságok összegzése és tudatosítása, amelyek a hit és a tudomány szintézisében az alapvető költői-művészi eszközök (kép, hasonlat, metafora, metonimia, szimbólum, vízió, mítosz, gondolatpárhuzam, beszédritmus stb.) kifejezőerejére támaszkodva hatnak igazán. Annyit világosan felismert, hogy a biblia nem betű szerint, hanem lényeges tartalma szerint terjeszti a földi igazságoknál tisztább, általános érvényű, eszményi igazságokat. Nem a régi történelmi-társadalmi viszonyok és életformák konzerválója, hanem olyan dinamikus erő kisugárzása, amely a krisztusi szeretet jegyében a jelenvilág embere számára is érvényes és hasznos irányelveket hirdet. Székács a szentírás értelmezésében pompásan ötvözte a költészet és a tudomány elvét. Külső információk, konkrét jelenségek biztos ismeretében és korrelációjában bontotta ki a bibliai ige értelmét. Más jelzőrendszer síkjára emelve a biblikus nyelv képiségét, sokszínű összetett igazságokat fogalmazott meg a költői nyelv stílusélénkítő eszközeivel, úgy azonban, hogy azok egy pillanatra sem gyöngítették, inkább fokozták a mondanivaló erkölcsi és gondolati súlyát. Beszédeinek, végső kérdésekre adott válaszainak erős gondolatiságában nem tett kárt a színes retorika; hallgatóinak figyelmét nem bénította meg, nem nyűgözte le és nem vitte tévútra a szép fogalmazás - sohasem vált üressé és öncélúvá. Székács szónoki elve Luther asztali beszélgetéseinek az allegóriákról és a Szentírás átvitt értelmezéséről vallott nézeteivel csengett össze. E szerint akkor kell folyamodni a képes beszédhez, „ha már a dolgok öregeb68