Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

II. Gyermekkor – Diákévek

szabad emberekkel úgy bánnak, mint szolgákkal',tőlük engedelmességet követelnek, és ha nem alkalmazkodnak, kegyetlen büntetéssel illetik őket. Hozzá még az osztály felügyelőjévé egy németet rendeltek, aki gyűlöli a magyarokat, $ ezért a magyarok kötelessége őt is gyűlölni. Beszédébe közbeszúrt több felkiáltást. Panaszkodott, hogy a tanítók nem viselik szívükön az ifjúság sorsát, s ezért jogos az ifjúság nyugtalansága. Végül hozzátette: A mi ellenségeinket verje meg a magyarok istene". Mi természetesen nem a bundás indulatokra, nem a fizikai erőt fitogtató ki a legény a csárdában-szerű kivagyiságokra gondolunk, amikor Bodroghy Pap állításával azonosítjuk magunkat. Sokkal inkább a soproninagycenki Széchenyiek (Ferenc és István) példás országépítő buzgalmára, amellyel nyíltan szembeszálltak I. Ferenc germanizáló abszolutizmusával, megvetvén a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia alapját (közben számos egyéb korszerű vállalkozást pártfogolva és anyagilag támogatva), továbbá a századelő nemzedékének egyik leghíresebb politikusára - a magyar jobbágyság terheinek könnyebbítéséért és a megyerendszer visszaélései ellen perelő Felsőbüki Nagy Pálra, aki 1825. november 23-i beszédében Széchenyi István szellemében erőteljesen síkra szállt a magyar nyelv és nemzetiség - mindenekelőtt a felállítandó Akadémia ügye mellett. Leginkább és legközvetlenebbül azonban Kis János 1790-ben létesített Soproni Magyar Társaságára, amely az ébredező nemzeti tudattól indíttatva, merészen szakított a latinnyelvűséggel, s a magyar nyelvi és irodalmi kultúra aktív művelésével és terjesztésével a hazaszeretet erős védőbástyája lett. Sopron és az evangélikus líceum már csak ebből kifolyólag sem lehetett Mezőberényhez és a békési esperességi iskolához hasonló nyugodt fészek. Itt jóval több ellentmondással, nagyobb dilemmákkal találta szembe magát, amikor vallatóra fogta az idő: hol van valójában a helye. Jól vizsgázott most is; nem tagadta meg régi elveit. Megőrizte józan ítélőképességét; hű maradt az Alföldön elsajátított toleranciához, jóllehet a Magyar Társaságnak kezdettől fogva tevékeny tagja volt: 1827-ben a könyvtárnoki, 1828/29-ben a „ kincstartói" - azaz pénztárosi - tisztséggel tisztelték meg, felismervén nagyfokú erkölcsi és anyagi megbízhatóságát és kiemelkedő szellemi kapacitását. Az „időre társak" táborából soron kívül már 1827. március 10-én munkás taggá léptették elő, pedig a Társaság történetírói - köztük Bodolay Géza és nagyszerű monográfiája az első reformországgyűlés évéhez: 1826/27-hez kötik a lelkes diáktársaság legaktívabb, legmunkásabb korszakát és legszebb sikereit. Ekkor két nyilvános ülést - un. „ örömünnepet" rendezett a Társaság, melyeken Székács is szerepelt saját verseivel. Ekkor még Vörösmarty drámájának, a 20