Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Vallásos elemek a békéscsabai evangélikus szlovákok népi életében, népi elemek vallásosságukban

Templomozás Valamely egyház vagy gyülekezet tagjainak a vallásos buzgóságát rendszerint templombajárásuk mértékével szokás mérni. A békéscsabai szlovák evangélikusok a múltban igen jó templomjárók voltak. Talán mond valamit erről maga az a tény is, hogy a városban három templomuk van. A központban - szokatlan módon közvetlen közelségben - egymással szemben a kis- és nagytemplom, Erzsébethelyen, tehát a vasúton túli részen pedig a harmadik. De a századfordulótól, ezeken túlmenően a tanyai egyházi iskolákban is tartottak igen szépen látogatott istentiszteleteket. Indulás a templomba (Pústajú sa do kostola) A vasárnap délelőtti főistentisztelet kezdését három harangozás előzte meg. A távollakók már az elsőnél elindultak hazulról, a közelebb lakók a másodiknál. Az istentisztelet kezdetét jelentő harmadiknál, "a beharangozásánál már mindenkinek illett a templomban, a helyén lenni. Hajdanában vasárnap Békéscsabán az egész család elment a templomba. Erre őket nagynevű papjuk, Tessedik Sámuel (1745-49) szigorú rendszabályokkal kötelezte, a későbbi nemzedékek aztán már nem parancsra jártak a templomba, de így tartották természetesnek. A szülők, a házaspár együtt indultak el hazulról. Informátoraim egybehangzó vallomása szerint az asszony haladt férje jobb oldalán, így lépkedtek lassan, méltóságteljesen az istenháza felé egymás mellett némán, vagy legfeljebb egy-egy csendes szót váltva egymással. Azonban amint útközben ismerősökkel találkoztak, azonnal megbomlott az eddigi rend, a férfi férfiismerőséhez, az asszony asszonyismerőséhez csatlakozott, s most már így folytatták útjukat férfiak és nők külön csoportban, a beszélgetés is egyszerre élénkebbé vált. A legények és leányok nem a szülőkkel mentek, ők, jó barátok, barátnők bevárva egymást, a maguk társaságában vonultak a templom felé. A templomozás elmaradhatatlan kelléke volt az első szerkesztőjéről, Tranovszky György liptószentmiklósi lelkészről Tranosciusnak nevezett, gyakran művészi rézverettel ellátott, vaskos szlovák egyházi énekeskönyv. Ezt a férfiak a bal hónuk alatt, a nők pedig bal alsó karjukra fektetve, kézfejükkel a könyökhajlatba szorítva vitték. A könyvet néha kendőbe burkolták, részben, hogy télen a rézveret hidegét így csökkentsék, részben pedig azért is, hogy a durva, érdes rézveret ünnepi ruhájuk ujját és oldalát ne koptassa. A régi kiadású Tranoscius téglányi súlyú és nagyságú volt, ezért némelyek kényelmi okokból a templom padjában, megszokott helyükön tartották énekeskönyvüket, mely ott várta gazdáját vasárnaptól vasárnapig. Századunk első felében sok száz szebbnél szebb kötésű Tranoscius volt látható a nagytemplom padjain. Mára már megritkult a számuk, mert amióta divatba jött a régiségek gyűjtése, a be-bevetődő idegenek lopkodták őket s ezért a rendszeres templomjárók is inkább csak a tépett, dísztelen énekeskönyvüket merik állandóan a templomban tartani. Beérkezés a templomba (Príchod do chrámu) A tepmlomba érkező férfi is, nő is az ajtón belépve, az előcsarnokban egy sóhajtásnyi fohászra lehajtott fejjel megállt (zdíchli si), aztán ki-ki a helyére ment. A férfi egyenesen be a padba, ahol mielőtt leült volna, kalapját- sapkáját arca, szeme elé 162