Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Szlovák parasztok élete a békéscsabai tanyákon

krumplit sütöttek és sózott, úgynevezett fehér szalonnával ették, délben paszuly-, lencse-, csicseriborsó- (cícor), vagy káposztalevest főztek kolbásszal, vagy füstölt hússal, vacsorára pirítós volt szalonnával és tejjel. Nyáron egyik reggel szalonnasütés volt a szabadban, másik reggel konyhában főzött savanyúlevest (kysel) ettek. Az ebéd könnyű krumplileves füstölt hússal, a vacsora paszuly- vagy lencseleves füstölt hússal. A vasárnapi ünnepi ebéd: csirke, vagy tyúkpörkölt, kacsa-, vagy libasült, előtte húsleves, utána sült tészta. Főtt tésztát (haluske) rendszerint a városban ettek szombat esténként, amikor a tanyáról hazakocsiztak. A régi idők békéscsabai paraszti ételkészítéséről és étkezéséről élvezetesen mesélt egy élete nagy részét tanyán leélt öreg gazdaasszony.

11 "A konyhába különféle eszközök szükségesek, ma már sok is van belőlük. A mi fiatal korunkban közel sem volt ennyi. Egy szakácsnőnek ezek voltak a legszükségesebb munkaeszközei: főzéshez kés, kanál és villa. Ugyancsak szükséges volt a kistűzhely (pjecka), amelyre állította a serpenyőt illetve bográcsot, amely alatt rőzsével, csutkával, fával, vagy száraz kukoricatövekkel (cutke) fűtött, amely utóbbiakat tavasszal gyűjtöttek össze az előző évi kukoricaföldekről. Az étkezésnél sem volt annyi parádé, mint manapság. Amikor a szakácsnő megfőzte a levest, utána sült szalonna következett, ha főzelék (strava) volt, akkor amellé füstölt húst tálalt (nem volt ácsorgás a húsboltok előtt, mint ahogy ma van). Amikor mindez készen volt, akkor a szakácsné (esetleg, ahol a tanyán csak férfiak éltek, a szakács) tálba töltötte az ételt, a családfő kézbe vette a 8-10 kilós kenyeret és szelt belőle mindenkinek, amennyi kellett. A család és a cselédség körülülte az asztalt és így mindnyájan egy tálból ettünk, ehhez csak kanál kellett, nem volt olyan szervírozás, mint manapság: mindenkinek két tányér, kanál, kés, villa, meg külön pohár és szalvéta (servítok). És mégis megnőttünk! A férfiak, mint a tölgyek (chlapi ako dube), betegség hála Isten - ritkán látogatott meg bennünket." Ruházkodás. Békéscsabán is úgy voltak ezzel, mint mindenütt másutt az Alföldön. A múlt században a férfiak nyáron széles, házivászonból készült gatyában és vékonyabb gyári vászonból készült, úgynevezett fehéringben jártak. Télen nadrágot, kabátot viseltek. Nagyon kedves téli ruhadarabjuk volt a birkabőr nadrág (kozenka), melynek prémje befelé volt fordítva. A nők alsóneműje is eredetileg vastag házivászonból készült, amíg a gyárivászon ki nem szorította a használatból. Lábbeli: a férfiak télen csizmában, nyáron papucsban jártak, a bakkancs csak az első világháború idején jött divatba. A riők lábbelije is télen a csizma volt régebben, később húztak cipőt, nyáron papucsot viseltek. A férfiak az aratást is papucsban végezték, a nők az erdélyi románoktól vásárolt bocskorban arattak. Az egyes vidékeken szokásos és főként a tavaszi-őszi sáros udvarokban használt, egy darabból kivájt facipő, a klumpa (bácskai szlovák nevén: cokule) Csabán teljességgel ismeretlen volt. [...] Munkaeszközök. A Békéscsabát újjáalapító felvidéki szlovák telepesek itt az Zahoránné 154