Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

III. HONISMERETI SÉTÁK PUSZTAFÖLDVÁR KÖRNYÉKÉN

ták el a göbölyhajtó út nyomvonalát, hogy jókora "szűzfölddel" gyarapodjék a pusztaföldvári határ. Tőlünk keletre - Nagybánhegyes, Kunágota, Dombegyháza vidékén - is elvesztette eredeti jellegét az Arad irányából érkező, hajdani széles országút. Gazdasági és útépítési érdekek miatt jellegtelen, keskeny rnűúttá változott, melynek történelmi múltjáról egyre kevesebbet tudnak a "végeken". Valamivel kedvezőbb kép fogad bennünket, ha nyugat felé, Monor irányába próbáljuk nyomon követni a göbölycsordák hajdani útvonalát. Ezen a tájon csaknem eredeti szélességében, fasorokkal ékesen találjuk a monori csárdánál nyugati irányba forduló országutat. Itt még szerencsére költőfészket találnak madaraink, és védelmet a gyérülő mezei vadak. Méhecskék milliói gyűjthetik májusban az akácmézet, és hűvöst találhat a mezőn szorgoskodó ember, ha elérkezett a déli pihenő órája. Kétségtelen, hogy falunk határa jelentős nagyságú és igen magas termőerejű szántófölddel gyarapadott, de az is igaz, hogy szegényebbek lettünk egy jellegzetes alföldi helytörténeti emlékkel. Tájképi szépségnek is beillő göbölyhajtó utunk televénye dúsabb kalászt érlel, és haragoszöldebb az itt tenyésző kukorica levele. Ez az út népünk történelmének sajátos reliktuma. Gazdaságtörténelmi szükségszerűség hozta létre századok során, a nyugatra irányuló marhakereskedelem kibontakozásának virágkorában. Hiteles agrártörténeti források szerint a XVI. század második felében, vagyis 400 évvel ezelőtt, 10 év alatt közel egymillió ridegmarha érkezett Magyarországról a bécsi vásárokra. Ilyen tömegű állat kivitele - a szállítás és közlekedés akkori viszonyai között - el sem képzelhető másként, mint lábon hajtva, terelve, "füveltetve". A széles göbölyhajtó utak mentén mindenütt nagy füves térségek, itatási lehetőségek biztosították, hogy az állatok megfelelő kondícióban érkezzenek a vásárra. Az itatóvíz biztosításának legegyszerűbb módja volt, hogy a barmok terelésének útvonala lehetőség szerint követte a természetes vízfolyások irányát. Erre a mi vidékünkön jó példa a Göböly-árok, ületve a Harangos-ér. Az előbbivel jelentős szakaszon át párhuzamosan fut, az utóbbit pedig két ponton is érinti. Nem szorul bizonyításra ezeknek a víznyerő helyeknek a fontossága, mint ahogyan az sem, hogy a tanyák kialakulása idején miért helyezték el az ásott kutakat az út felé néző kerítés vonalában. Nyilvánvalóan azért, hogy az úton terelt jószág anélkül hozzáférhessen az itatóvályúhoz, hogy eközben zavarná a tanyalakók nyugalmát. Erre is látunk még néhány példát a régi út nyomvonalán, mint ahogy megtaláljuk a régi csárdák és kovácsműhelyek omladékait vagy emlékeit. Községünk határában a Kocsis-féle kovácsműhely falai még fellelhetők, csakúgy, mint tőlünk északnyugatra, a ma már lakás céljára átalakított régi monori csárda jó állapotban levő épülete. Ezt a csárdát az 1788. évi Paulovics András-féle térképen még muronyi vendégfogadó néven látjuk feltüntetve, az itt elhaladó göbölyhajtó utat pedig Via Aradinum jelöléssel. Egy későbbi térképen, az 1814-ben készült Fejérvári Ferenc-féle felvételen ugyanitt már monori csárdát, illetve aradi göbölyhajtó utat olvashatunk. Ennyit dióhéjban göbölyhajtó utunk kialakulásáról és a magyar marhakereskedelem fejlődésében betöltött hajdani szerepéről. Nem volna helyes említés nélkül hagyni végül magát az embert, aki óriási felelősséget és nehéz - nemegyszer igen veszélyes - feladatot vállalt a kor legnemesebb "devizaértékének" rendeltetési