Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

Vadaskert a bodzásparti népiskola udvarán Délutáni napfényben sütkérező lombok között álldogál egy öreg iskola Hódmezővásárhelyen, a bodzásparti kövesút mentén. Pontosan ilyennek ismertem meg jó ötven évvel ezelőtt, amikor először léptem át küszöbét, első elemista koromban. A hajdani városcímer is ott díszlik az Általános Iskola feliratú színes zománctábla fölött. Jólesik látnom, hogy régi kedves iskolám még ennyi év után is betölti eredeti rendeltetését. Szinte hihetetlen, hogy ennyire nyomtalanul suhant volna el fél évszázad az egyébként sem fiatal épület felett. Mértéktartóan díszes homlokzatának egyetlen téglája sem hiányzik. Talán a bejárati kapun és a vélhetően még eredeti kerítésoszlopokon látni csupán, hogy Bozdáspart felett sem állt meg az idő. Úgy látszik, méltó utódok vették át néhai Modvay Sándor tanító úr örökségét, akinek alakja kitörülhetetlenül él emlékezetembem. Mintha most is látnám, amint ott állt kopottas, barna bőrkabátjában, még a legzordabb esős, sáros reggeleken is, hogy ellenőrizze, jól megtisztogatjuk-e lábbelinket a ragadós Tisza menti sártól. Nem volt kivétel! Csak az kapott belépési engedélyt az iskola területére, aki fakésével alaposan lekaparta, majd az árokban csorgó jó meleg artézi vízben meg is mosta cipőjét, csizmáját. Tulajdonképpen ez már nevelés volt a javából, hiszen alapeleme volt a rendnek, fegyelemnek és tisztaságnak, feltétele iskolaközösségi életünk szépségének. Iskolatakarítót az ott töltött hat esztendő alatt én egyszer sem láttam. Magunk végeztük hetesi beosztás szerint a tanterem, a folyosó és az udvar takarítását, de tulajdonképpen alig volt dolgunk. Zsebünkben gyűjtöttük és saját kezünkben vittük ki szünet alatt szemetünket az előszobában lévő szemetesvödörbe. Hatvan-hetven főnyi seregünk röviddel 7 óra után érkezett az iskolába. Lábbelink, ruházatunk rendbehozatala után beültünk a 8 személyes padokba, és bekapcsolódtunk a szorzótáblát, a mértékegységeket "skandálok" hangos táborába. Ennek rendjére egy rangidős hatodik osztályos tanuló, a "vigyázó" ügyelt. Az ő személyét megközelítően az a tisztelet övezte, mint a tanító úrét. Akit ő "felírt" a táblára, az megkapta a maga "járandóságát". Kemény, de igazságos és hasznos eszköze volt ez a közösségi érdekez való alkalmazkodás megkövetelésének. Nyolc órakor - soha egy perccel sem később - belépett a tanító úr. Illő köszönés, rövid ima és éneklés után elkezdődött a tanítás, ami félórai uzsonna miatti megszakítással, déli 12 óráig tartott. Egyórás ebéd- és játékszünet után szépen helyünkre ültünk, és a vigyázó felügyeletével pontban 2 óráig csendben tanultuk a másnapi leckét. Nem tudom, hihető-e, de nem emlékszem olyan esetre az ott töltött hat év során, hogy egyszer is megzavartuk volna hangoskodásunkkal a tanterem melletti szobában szokásos déli pihenőjét töltő tanítónk álmát. Délután 2 és 4 óra között ismét tanítás folyt, némileg kötetlenebb keretek között, mint délelőtt. A jobb idők beálltával az volt a szokás, hogy felsőbb osztályos tanulók "kikérdezték" tőlünk a másnapi leckét, és aki megfelelt, mehetett játszani az udvarra. Itt azután már teljes volt a szabadság és tombolt a jókedv, a vidámság. Ki-ki baráti, és érdeklődési köre szerint múlathatta idejét. A nagyobb leánykák szokás szerint "besettenkedtek" áldott emlékű tanítónk feleségéhez, aki gyermektelen asszony