Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

Tyacsev), illetve Bustyaháza (mai nevén Bustyina) volt az első olyan hely, ahol már tutajt lehetett építeni az előzetesen lehántolt és kiszárított fenyőszálakból. Itt még mindig jó kétszáz méternyire jár a folyó a tenger szintje fölött, és sebes sodrásával alkalmas a tutajok indítására. A tutaj készítése a kötéssel kezdődik. A kötőanyag vas nem lehet, csak mogyoróvesszőből csavart "gúzs". Ezzel kötik össze a szálfákat végüknél. A vastagabb végük felől a kötésen kívül "hevederrel" (keresztbe fektetett faragott gerendával) is rögzíteni kellett a tutajt, de minden esetben csak faszegecselést alkalmazva. A 12-50 darab fenyőszálból álló "kötésekből" 7-9-et rögzítettek egymás elé és mellé, majd középtájon felépítették a "kalibát". Ez az igen egyszerű deszkaépítmény volt a tutaj 3-4 főnyi személyzetének szálláshelye. Kunyhószerű létesítmény, amely nemcsak fekvőhelyül, hanem a legszükségesebb személyi tárgyak, élelmiszerek raktározására is szolgált. A kaliba mellett 3-4 méter magas árbocszerű pózna állott, amelyen sötétedéstől hajnalig égnie kellett a viharlámpának. Volt a kaliba előtt egy 45 fokos szögben rögzített bográcstartó szálfa is, amely alatt majdnem mindig pislákolt a tűz. Ez alatt volt a tutaj egyetlen fém tárgya, egy jókora vaslemez, ami megvédte a tutajt az esetleges tűzesettől. A tutaj személyzetének főnöke a "sáfár" volt, aki felelősséggel tartozott a reá bízott értékért, és a fakereskedők számára fontos ügylet lebonyolításáért. Rangban utána következett a kormányos, akit 4 óránként váltott igen nehéz munkájában a két segédtutajos. Életük, munkájuk mérhetetlenül nehéz, gyakran életveszélyes volt, de sok mindenért kárpótolta őket az ősi természeti létformához nagyon közel álló, romantikus, vízi élet. Esténként megfőtt a finom halpaprikás, és megszólalt a tutaj os életéhez hozzátartozó klarinét- vagy furulyaszó. Ez volt a tutajosélet szép oldala, de volt ennek az életnek egy keményebb arcéle is. Jégeső, zivatar, szélvihar esetén szinte emberfeletti helytállást követelt a tutajosság. Nagy munka volt a tutajbontás és a szálfák partra vontatásának bonyolult művelete. Lánchurkok közé fogták a szálfák vékonyabbik végét, majd lovakat fogtak elé, és így vontatták fel a folyómeder sáros, agyagos lejtőjén. Ezután emelték őket kétkarú emelőrudak segítségével az előre szétszerelt kocsitengelyekre, és vontatták be szintén lófogattal Hódmezővásárhelyre, Kun Domokos fakereskedő fűrésztelepére, vagy a folyamatban lévő nagy építkezések közvetlen színhelyére. Nagyjából ennyi volt az, amit megtudtam az én hajdani tutajos barátaim életéről és munkájáról. Barátaimnak nevezhetem őket, mert zárkózottságuk ellenére nékem valamiképp sikerült bizalmukba férkőznöm. Csillapíthatatlan gyermeki kíváncsiságom, a tiszteletteljes közeledés vagy az esetenként tett apró szívesség (dohány, cigaretta, gyufa, petróleum alkamasinti beszerzése) végül is kialakította köztünk azt a meghitt légkört, amire nagyon vágytam. Órákon át hallgattam igaz meséiket szép hazájukról, Erdélyről, a Hargitáról. A magyar szóba olykor egy kis román is vegyült, ami még érdekesebbé tette számomra ezeket a meghitt órákat.