Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

biztosította. A kunyhó megvilágítására a mennyezetről dróton függő viharlámpa szolgált. A kunyhónak sajátos hangulata volt. A földszag, a csend, a közvetlen közelben ciripelő tücskök zenéje; valami csodálatos atmoszféra, amit nem lehet máshoz hasonlítani, és nem lehet elfelejteni. Különösen nem azokat a hajnalokat, amikor a közbeszóló időjárás miatt nem lehetett a kertészetben dolgozni. Ilyenkor nem kellet korán kelni, hanem, ha lehetett, még mélyebbre húzódtunk a jó öreg suba puha belsejébe, és aludtuk az igazak álmát. Nem is alvás volt ez, hanem álmokkal átszőtt csodálatos lebegés. Számomra az igazán szép álmok képsorai akkor születtek, amikor az ilyen esős hajnalokon apám és nagybátyám leakasztotta a mindig kéznél levő különleges ikerciterát a szegről, és rázendítettek azokra a gyönyörű nótákra, amelyeket náluk szebben senki nem tudott játszani az egész vidéken. Életem legcsodálatosabb, élményei közé tartoznak ezek a hajnaü citerakoncertek, amelyeket mély álmomból előbb csak úgy messziről hallottam, mint valami tündérzenét. Talán már ébren is voltam félig-meddig, mégsem akartam lemondani arról az illúzióról, hogy én most egy nagyvárosi hangversenyteremben vagyok, ahol egy csodálatos, nagy zenekar muzsikájában gyönyörködöm. Ekkortájt legfeljebb csak moziban láttam ilyet, de a félszendergés állapotában, álombeli képzeletem segítségével tüneményes zenei köntösbe tudtam öltöztetni édesapámék citeramuzsikáját. Láttam a vonósokat, hallottam a lágy fuvolaszót, és csodáltam az álombeli tündérek hárfán végigsikló ujjait. Majd lassan felébredtem, és az ébredés nem okozott csalódást. Apámék valóban gyönyörűen tudtak játszani különleges hangszerükön, óraszám elnéztem őket, amint mindenféle zenei alapműveltség nélkül oktávközre hangolták egy parányi és nagy citerából összeépített különleges hangszerüket, amelyhez hasonlót sem azelőtt, sem azóta nem láttam még múzeumban sem. Kristálytiszta hármashangzatra stimmolták a kölyökhúrokat, c-re és g-re feszítették a kontra- és a bőgőhúrt, és a szakszerűen kihegyezett libatollal rázendítettek a kor legdivatosabb slágerére éppúgy, mint a szívhez szóló magyar népdalokra. Máig is megfoghatatlan előttem, honnan merítették szakértelmüket, lévén hogy zenész emberrel még csak nem is találkoztak, nemhogy zenét tanultak volna. Ebben az iker citerából előcsalt csodálatos zenében benne volt a munkájában és szeretetteljes családi életének szépségében őszinte örömét lelő paraszti lélek harmóniája, amely tisztaságot, sajátos színt adott a kunyhóbeli hajnali zenének. Még egy pillantást vetek a felismerhetetlenségig megváltozott hajdani szép vidékre, és lassan hazaindulok. Képzeletben még újra látom az érdekes ikerhangszert, amelynek kisebbik citeráján minden esetben édesapám játszott, az egy oktávval mélyebbiken pedig nagybátyám. Ő még napjainkban is elő-előveszi az öreg hangszert, hogy megjártassa fáradt ujjait. A kisebbik citera sajnos már tíz éve elnémult örökre. , (Békés Megyei Népújság 1982. március 7.)