Erdmann Gyula: Békés megye és környéke XVIII. sz.-i történetéből. Közlemények - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 3. (Gyula, 1989)

ELEK LÁSZLÓ: A békésszentandrási felkelés irodalmi emlékei

- 88 Vagy nézzük a befejező részletet! Ebben Iustitia, az igazság istennője önnön tevedhetetlensegenek esztelen önteltségével így magasztalja önmagát: Soha én mértékem hibázni nem szokott, Ki sem vonom kardom, míg nem látom okot, Sőt még irgalmason büntetek sokakot, Amint is büntettem budai rabokot. A királyi hatalom előtt szolgaian hajbókoló nemesi Magyarország -a mű egyik szereplője- ámulva csodálja a törvény nagy jóindulatát, s a bírák mértéktartó bölcsességét ekképpen dicséri: De honnét érkezett azon irgalmasság, Hogy így büntettetett ilyen nagy álnokság? Mondd, hol plántáltatott olyan kegyelmes ág, Melytűi vigasságát veszi Magyarország? Aztán a nagy tumultust, nagy zenebonát okozó zendülők kapnak szót, kik mámorukból kijózanodva, belátják főbenjáró bűnüket és jogosnak, méltányosnak tartják a rájuk mért halálos ítéletet: Gyónjuk vétkeinket, mert nagyot vétettünk, Mert ártatlan vérre ily gyorsan siettünk, Nagy tumultusokat országban kezdettünk, Amelyért is méltán végződött életünk. Istenem, bocsásd meg az mi vétkeinket, Vedd bé országodban bűnös lelkeinket, Oltalmazd olyantul az mi gyermekinket, Hogy ne kövessenek ezekben bennünket. Jó, hogy csak a halottakat szólaltatta meg - a "learatott gabona hallgat". Az élők nem hízelegtek volna így. A lapos drámai jelenetet végül Iustitia szavai zárják le, ki a következőkre kéri a királyt: Tégedet, fölséges királyunk, ismerlek, Hallgass/d/ meg utolsó szavaikat kérlek, Előtted könyörög ez egyníhány lélek, Látván, hogy igazán én is bántam vélek.