Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)
Az üzem munkaerőbázisa
kételkedni Bokor Béla, egykori mezőhegyesi tanító szavaiban. Fáy Andor kéziratában, Ensel Réső Imre a vele folytatott beszélgetések során évtizedek múltával is név szerint, a nagy szakmai tudásnak szóló elismeréssel idézte fel a számadók s egyes majorosgazdák alakját. A gazdatisztek és a szegődményesek között álló réteg gazdálkodásban betöltött szerepét az Esterházy-hitbizományról írva Gaál László is nyomatékosan hangsúlyozta. 29 Néprajzi gyűjtések is megerősítik a gazdákról kialakult képet: „...a munkáját olyan pontosan, lelkiismeretesen végezte, mintha saját birtoka felett őrködne. (Csak ezt a típust ismertem, s ilyennek mutatták be maguknak, a cselédeknek az emlékezései is.)" —Szabó József summázta így a majorosgazdára vonatkozó gyűjtésének eredményeit. 30 Egyetlen, állandó szegődményesekre vonatkozó kérdés maradt hátra: a szegődményesek hány százaléka cserélődött ki a szólítások alkalmával? Sajnos e kérdés megválaszolásakor kizárólag 1938 utáni adatokhoz folyamodhatunk. 1941 és 1944 között az eltávozottak aránya 15,3 és 21,5 % között váltakozott. A távozók egy része azonban nem hagyta el a ménesbirtokot, csak munkahelyet cserélt. A véglegesen távozók aránya ezekben az években 6,3 %-tól 9,7 %-ig terjedt. 3 háborús évek adatairól van szó, a munkaerő-kínálat megcsappant. Biztosra vehetjük, hogy korábban, különösen a harmincas évek első felében kevesebben hagyták ott a gazdaságot. Az uradalmat végérvényesen elhagyók legtöbbje valamelyik környékbeli községet jelölte meg célállomásként. Jóval kevesebben mentek más birtokra. A negyvenes években már akadt olyan, aki új munkahelyként a tótkomlósi olajkutat nevezte meg. Nem önszántából távozott Mezőhegyesről a szegődményesek 4—6,4 %-a. 32 Feltételezzük, hogy békeévekben az összes, birtoknak búcsút mondó szegődményes aránya 6—8 % körül lehetett, ez nem számít nagy fluktuációnak. Helyén maradt a gazdaság alkalmazottainak több mint 90 %-a, ők sajátjukként adták át az érkezőknek a ménesbirtok által megszabott életforma szabályait. Az állandó mezőhegyesi szegődményesek életformája, munkatempója, egyáltalán a birtokhoz való viszonya hatott az időszaki munkásokra is. Április végén, május elején érkeztek a nyárimunkások, alkalmazásuk október végéig tartott. Ők adták a szántóföldi növénytermesztés munkaerőbázisát. Munkába állásuk idején kezdődtek a tavaszi vetésápolási munkák, majd a szálastakarmányok kaszálása következett. Június végén vette kezdetét a kalászosok aratása, hordása, cséplése. A cséplés még be sem fejeződött, amikor megkezdődött a kapások és az ipari növények betakarítása. A cukorrépa felszedésekor érkezett el a nyárimunkások számára a hazatérés várva várt pillanata. Kétféle munkaszerződéssel fogadott időszaki munkásokat a gazdaság. A bérezés módja szerint megkülönböztettek summásokat és szakmányosokat. A summások az elhelyezésen kívül készpénzt, búzát és élelmezést kaptak. Havonta jutottak hozzá a járandóság mindhárom összetevőjéhez. Jobban megfelelt a belterjes gazdálkodás kívánalmainak a szakmanyosok alkalmazása. Ez a foglalkoztatási forma a napszámos, a részes és a teljesítménybéres munkát kombinálta. A napszámos munka elvileg az egész idény alatt tartott, olyan munkák végzése esetén, amelyet sem részében, sem teljesítménybérben nem lehetett elszámolni. Az aratásért, a hordásért és a cséplésért részkereset járt, míg a cukorrépa-egyelés, a kaszálás, a kenderaratás, a répaszedés e szerződéstípus szerint teljesítménybéres munka volt. Ennek megfelelően a szakmányos járandósága napszámmal, teljesítménybéres munkával megszolgált készpénzből, aratórészből, valamint élelmezésből állt össze. Ez az alkalmazási forma jóval drágább volt. Ennek ellenére a korabeli szakirodalom melegen ajánlotta, mert a tapasztalatok szerint a szakmanyosok 1/3-dal —esetenként 50 %-kal— magasabb munkateljesítményt produkáltak, mint a summások vagy napszámosok. 33 205
