Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)

Mezőhegyes állattenyésztése - Szarvasmarha-tenyésztés

Mint már írtuk, 1920 után részben a megszállás következményei miatt, részben az országhatárok változása miatt nem lehetett változatlan mennyiségben és változatlan irányban folytatni a mezőhegyesi szarvasmarha-tenyésztést. Hogy körüljárhassuk a gazdaság szarvasmarha-tenyésztésének korszakbeli problémáit — a fajtakérdést, a tejtermelést, a hizlalást, az igásökör-nevelést—, mindenekelőtt az állatlétszám alakulását kell megvizsgálnunk. (34. sz. táblázat) A ménesbirtok szarvasmarha-állománya 191 l-ben volt a legmagasabb. Az 191 l-es állatösszeírás egy hat évig tartó konjunkturális periódus csúcspontjának adatait rögzítette. Hogy felfutási időszakról volt szó, azt jól mutatja az állomány összetétele. A két háború között a növendékállomány aránya egyetlen egy évben érte el az 191 l-es szintet. Azonban az 1934-es összetétel külső tényezők hatására alakult ki. Az 191 l-es összlétszámban, struktúrában konjunkturális időszakot tükröző adatsor segít a vizsgált időszak adatainak értékelésében. Közvetlenül a román megszállás előtt mintegy 5000 db-ból állt a ménesbirtok szarvasmarha-állománya. Az 1920-ból származó adatok jól mutatják a veszteség nagyságát, az összállomány 40 %-a maradt meg. Ennél is súlyosabb kártételt regisztrálhatunk a tenyészanyagot vizsgálva. A gazdaság szimentáli tehénállományából — 1135 db — 891 db-ot vittek el a megszállók. Mezőhegyesi tehenekkel népesítették be a fogarasi, kolozstordai, csákovai, barackai és bukováci gazdaságokat. A 150-es létszámú magyar törzsgulyából a megszállás utolsó napján 114 tehenet, 15 üszőt és 2 bikát hajtottak el, a törzstenyészet 87 %-át. Az 1402 darabot számláló igásökör-állományból 592 db —42 %— esett áldozatul.

4 A tinó- és vágóállományt érte a legkisebb károsodás, mindössze 136 db-bal csappant a létszám.

5 A számbeli veszteségnél is nagyobb volt a minőségi veszteség, mert a birtokon maradt állomány jórészt öreg, selejtezés előtt álló állatokból tevődött össze. 1920 májusában a megszállás utáni új korszakot töredékes, minőségileg csökkent értékű állománnyal kezdte meg a ménesbirtok. Ezzel az első számú tenyészbázis kiesett az országos minőségi rekonstrukcióból. Üzemen belül is funkcionális zavarok jelentkeztek: hiányzott a szükséges igaerő egy része, felbomlott a vetésforgó és az állatállomány közötti összhang, mind a trágyafelhasználást, mind a takarmánytermelést illetően. A gazdaság az első időben még a konvenciós tejet sem tudta kiadni. Mindez együtt járt a jövedelmezőség csökkenésével. Az állatállomány helyreállítása az 1921 tavaszán jószágigazgatóvá kinevezett Batta Sándor irányításával indult meg. Az új igazgató kitűnő állattenyésztési szakembernek bizonyult, emellett kellő üzleti érzékkel is rendelkezett. Nemcsak a számszerű pótlás, hanem számos új eljárás bevezetése is az ő nevéhez fűződik. A szarvasmarha-állomány pótlása két forrásból történt: részben vásárlással, részben saját tenyésztéssel, a tehén- és üszőeladás szüneteltetése mellett. Vásárlással a megfogyatkozott ökör- és tinólétszámot egészítették ki. A növénytermelés igaerő-szükséglete ezt halaszthatatlanná tette. Az 1921—22-es gazdasági évben a rendkívüli kiadások terhére 500 ökröt és 100 tinót szerzett be a gazdaság.

6 Utolsó eset volt, hogy Erdélyből vásárolt a ménesbirtok; még akadtak vállalkozó kedvű nagylaki gazdák, akik az egyelőre kiépítetlen határon átcsempészték a megvásárolt állatokat.

7 Ha kisebb mértékben is, de folytatódott a vásárlás a következő évben is. Az 1922/23-as költségvetés indoklása szerint „...ma látszólag már megvan a békebeli ökörlétszám. Ám 1920-ban csupa selejt, vén ökör maradt, szükséges a selejtezés nagy számban néhány éven át. Átmenetileg a rendes ökörszükségletnél többre lesz szükség. Szükséges az ökörlétszám emelése a többszöri szántás, az okszerű talajmívelés tökéletesítésére."

8 Az 1923/24es költségvetés rendkívüli kiadások rovatán már nem szerepelt ökörvásárlás.

9 Közvetlen pótlásra már nem volt szükség, visszaállt a régi gyakorlat, azaz ismét tinókat vett a birtok. Ezeket helyben nevelték tovább, ez volt az igaerő pótlásának legolcsóbb, jól bevált módszere. 141