Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)

Kapások - Cukorrépa

az ősszel megszántott földet szükség esetén tavasszal hengerezték, fogasolták. A porhanyó felsőtalaj védte a nedvességkészletet, egyben megfelelő magágyat biztosított a korai keléshez. Rendszerint március 16-a körül kezdődött meg a vetés. Mint kiemelkedően fontos munkát, váltott erővel végezték, hogy mihamarabb befejeződjön. Holdanként 15 —16 kg cukorrépamag került földbe, utasítás szerint mindig nedves talajba, 2,5 cm-nél nem mélyebbre.

26 36,8 cm-es sor- és 15,8—21 cm-es tőtávolsággal vetettek a ménesbirtokon, Record II sorbavetőgéppel.

27 Március végére, április elejére, ha semmi kártétel nem történt, befejeződött a vetés. Ám nem egy évben másodszorra, sőt harmadszorra is vetni kellett. Olykor a nagy szél fújta ki a magvakat, de ennél súlyosabb veszélyt jelentett a vetéseket tavasszal ellepő répabarkó, más néven a répabogár. A „bogár" többszáz hold vetést tett tönkre néhány nap alatt. E kártevő veszélyességét jelzi, hogy 1923-ban a földművelésügyi miniszter rendeletet hozott kötelező irtásáról.

28 Mezőhegyesen a hagyományos eszközökkel védekeztek, répafogóárkokkal választották el a régi vetések helyét az új vetésektől, tavasszal cselédgyerekekkel gyűjtették a bogarakat. Megpróbálkoztak a ménesbirtokon permetezéssel is, clorbáriumot használtak, azonban ez a szer híg oldatban nem nyújtott teljes biztonságot, töményebb keverésben viszont veszélyeztette magát a cukorrépát.

29 Mezőhegyesen főleg a húszas években okozott súlyos károkat a répabarkó: 1925-ben 700 holdat kellett újra vetni, 1926-ban az összes vetésterület 23%-át, s ezt — bár kisebb területen — harmadik vetés is követte.

30 A harmincas évekre sikerült gátat vetni a répabarkó pusztításának. Visszatérve a technológiai folyamathoz, a sikeres — esetenként második, harmadik — vetés után nyár közepéig tartó roppant nagy munkaerőt kívánó vetésápolás vette kezdetét. Sorrendben: sarabolás, egyelés, kapálás. A cukorrépa vetésápolására vonatkozóakat az igazgatóság a következőképpen foglalta össze: „Fontos, hogy a répa minél több kapálást kapjon, minél többször kell lehetőség szerint lókapával megjáratni, — mélyen kapálni nem szabad, fontos az, hogy a tábla gazos ne legyen, és mindig sekély kapálást kapjon, hogy ezáltal a talaj ne száradjon ki olyan hirtelen."

31 A munkafázisok sorát megnyitó sarablásra a vetések kikelése után nyomban sor került, hogy a csírázó gyomnövényektől megszabaduló cukorrépa minél előbb megerősödjön. Erre két okból is szükség volt, a gyorsan megerősödött cukorrépa jobb termésátlagot hozott, s hamarabb „kinőtt a bogár foga alól". 10—14 nappal a sarabolás után következett az egyelés (ritkítás), azaz az optimális tőtávolságot biztosító munka. A vetésápolás egyes munkafázisai közül ez igényelte a legtöbb időt. Egy hold cukorrépa kiegyelésére 12—16 munkanap kellett adott technológiai szint mellett.

32 Nem csak időigényes, de nehéz is volt az egyelés, a nyárimunkások kis kézikapával, négykézláb végezték. Mezőhegyesen május végén befejeződött az egyelés, két-három hetente ismétlendő kapálások következtek. Mint az idézett igazgatói rendelet mondta, minél többször. A vetésápolásokról szóló kimutatásokban „I. II. III. kapálás" rovat szerepel. Adataink szerint harmadik kapálásra a mindenkori gyomosodás szerint került sor. Volt olyan év, amikor a vetésterület 25%-án, máskor a vetésterület 60%-án.

33 Az állandó intenzív művelés valamelyest csökkentette a szükséges munkaerőt, ahol rövid ideje folyt cukorrépa-termelés, ott legalább négy kapálásra volt szükség. A vetésápolás második szakaszában növényi betegség fenyegette a ménesbirtoki cukorrépát, a cercospora (levélfoltosság). A termésátlagok elemzésénél látni fogjuk, volt olyan esztendő, amikor súlyos kárt okozott. Bordóilés permetezéssel próbáltak ellene védekezni. Júüus elején beborította a cukorrépa levélzete a talajt, s ez volt a vetésápolás befejezé92 \