Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)
A szántóföldi növénytermesztés
után maradó rögök porhanyítását a ménesbirtokon hengerekkel végezték. Mint a jó szerkezettel bíró talajokon általában, a borona növényápoló eszköz volt, nem pedig talajművelő szerszám. A gyűrűshenger tömörítő hatása megakadályozta, hogy az őszi, téli csapadék a mélyszántás után maradt nagyobb rögök átnedvesítése nélkül a mélybe szivárogjon. A sima hengerek járatása már közvetlenül a vetést előkészítő munkafolyamat volt. A talajmorzsákat kisebb térfogatra szorító hengerek nyomán 3—5 cm mélyen tömörödött a talaj felső rétege. 27 A magvak csírázását, a gyökerek szilárd kapaszkodását, a növények számára a feltalajból könnyen felvehető nedvességet biztosították hengerezéssel. A növénytermesztés csak akkor hozhatta meg a kívánt eredményt, ha a jó talajművelés megfelelő talajerő-visszapótlással párosult. A talaj növények által elhasznált tápanyagainak pótlására Mezőhegyesen természetes és mesterséges trágyát egyaránt használtak. Egy-egy gazdaság talajerőpótlásának megtervezésénél sok összetevőből álló tényezőegyüttest kellett figyelembe venni. Alkalmazkodni kellett a talaj adottságokhoz, a növénytermesztési struktúrához, a talajműveléshez, a vetésforgóhoz, méghozzá oly módon, hogy a trágyázás az adott viszonyok között elérhető legnagyobb terméseket biztosítsa. A talajerő-fenntartás feltétele a megfelelő számosállat-létszám és a mesterséges trágyák beszerzéséhez szükséges forgótőke volt. Eszköze pedig a helyes trágyakezelés. A ménesbirtok nagy számú állatállománya után jelentős mennyiségű istállótrágya termelődött. Forrásaink szerint évente átlagosan 4 500—5 000 kh-at trágyáztak természetes trágyával (9. táblázat). Egy holdra a vetésforgónál közölt adatok szerint 150—300 q esett. Ezzel megegyező értékeket kapunk, ha a számosállat-létszám alapján számoljuk ki az egy évben nyert trágyát. Számosállat-létszám alapján 1928-ban 4 686, 1935-ben 5 078 kh-ra jutott 200—200 q istállótrágya. 29 Az igazgatóság állandó figyelmet fordított a trágyatermelésre, és minden módon igyekezett az elérhető mennyiséget fokozni. A gazdaság megváltotta az időszaki munkások részkeresményéből a szalmát, hogy a lehető legbőségesebb almozás által is növelje a nyerhető trágya mennyiségét. A ménes által termelt trágyát pedig megvette a birtok, árát minden évben levonták a ménesnek átadott terményekért járó összegből. Az igazgatói rendelkezések között rendszeresen szerepeltek bő almozásra, trágyakezelésre, a telepek karbantartására vonatkozó utasítások. Az állatállomány után származó trágya tavaszig maradt a majorokban lévő telepeken. Tavasszal kihordták a trágyázásra kijelölt táblák szélein felállított szarvasokba. Az általában 2 m magasan felrakott, gondosan tömörített trágyakazlat körülárkolták, az árokból kikerülő földdel pedig befedték. A trágyahordás nagy igaerőt igényelt, a betakarítási munkacsúcs idején sem elég idő, sem elégséges kapacitás nem állott volna rendelkezésre. 1932-ben vezették be a ménesbirtokon a trágya érését mesterségesen irányító, ún. Krantz-féle eljárást. Az új módszer szerint a napi trágyát 90—100 cm magas tömbökbe rakták. A lazán összerakott trágyatömbök 3—5 nap alatt bomlani és rohamosan melegedni kezdtek. Amikor a melegedés elérte az 55—60 fokot, akkor kellett tökéletesen letaposni és nyirkos földréteggel befedni. Az igazgatóság szerint a Krantz-féle kezelés 30%-kal nagyobb tömegű trágyamennyiséget eredményezett. 30 Azzal pedig, hogy a trágya érése, tehát a bomlás, egy idő után megállt, csökkent a salétromképzés és a nitrogénveszteség. 31 Az istállótrágya szétteregetése és alászántása mindig ősszel történt, minek következtében a vetőmagvakat jól beérett, morzsalékos szerkezetű talaj várta. A vetésforgóba mindig kukorica és kender alá használták az istállótrágyát. Ezek a növények jól bírják, 55
