Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)

Az üzem munkaerőbázisa

Az üzem munkaerőbázisa Eddig csak érintőlegesen, az egyes termelési folyamatok kapcsán esett szó a munkaerőről. A következőekben megkíséreljük összefoglalni a munkaerőre vonatkozó kérdéseket. Először üzemi szempontok szerint, majd az üzemi szempontokon túllépve, megpróbáljuk felvázolni a ménesbirtok sajátos körülményei közepette kialakult helyi társadalom struktúráját, s benne az egyes ember helyét. A ménesbirtok kétféle munkaerőtípust alkalmazott: állandó munkásokat, azaz szegődményeseket és idénymunkásokat. A szegődményes kategóriába tartoztak a legnagyobb számban foglalkoztatott mezőgazdasági cselédek, a kerületekben alkalmazott iparosok, ide tartoztak az irodai és egyéb szolgálatot végző személyek, a mező- és éjjeliőrök, sőt még a szülésznők is. A szegodmenyesek munkaviszonya egy esztendőre szólt, minden évben új szerződést kellett kötni. A járandóság öt részből — készpénz, termény, állattartás, földhasználat és lakás — tevődött össze. A legelterjedtebb foglalkoztatási forma volt ez a vizsgált időszakban. A szegodmenyesek számát elsősorban a gazdaságok állatállománya, másodsorban a művelési ágak aránya határozta meg. Minden nagyüzem úgy állapította meg az éves szegodmenyesek létszámát, hogy a teljes foglalkoztatást egész évben biztosítani tudja. A szegődményes cselédtartást már a korabeli szakirodalom is külterjesebb gazdálkodású országok jellemzőjeként tartotta számon.

1 Az állandó munkások mellett alkalmazott időszaki munkásokat Mezőhegyesen összefoglalóan nyárimunkásoknak nevezték. E kategóriába a summások és a szakmányosok tartoztak. A summásokat és a szakmányosokat 6 hónapra szerződtették, „bárhol előadandó minden munkának pontos és hűséges teljesítésére". A nyárimunkások létszámát az időszaki munkacsúcsok munkaszükséglete határozta meg. Legtöbb munkát a kapásnövények ápolása és betakarítása igényelt; ezek területének nagyságához méretezték az idénymunkáslétszámot. A foglalkoztatási idő a cukorrépa egyelése és kiszedése közé esett. Szegodmenyesek és nyárimunkások mellett foglalkoztatott még a ménesbirtok quadrátosokat — répaszedés idején —, nyírókat — a juhászatban —, hónapos cselédeket és napszámosokat. Az utóbbiak felfogadására többnyire csak az időszaki munkások megérkezése előtt került sor. A napszámmunkákat a szegodmenyesek családtagjai kapták meg. A felsorolt alkalmazási típusok aránya, jelentősége eltörpült a két fő foglalkoztatási forma mellett, így ezek részletezésétől eltekintünk. A ménesbirtok munkarőbázisának legstabilabb elemét az éves szegodmenyesek képezték. Mint már említettük, az 1870-es évek közepén, a tőkés gazdálkodásra való áttérés idején jelentek meg a birtokon. Letelepítésükkel biztosította az igazgatóság az állandó, helyi körülményeket jól ismerő, az adott gazdaságban előforduló munkákra felkészült, megbízható munkásgárdát. A megbízhatóság szakmai és politikai kritériumot egyaránt jelentett. A hivatalosan évente megszakadó munkaviszony ellenére a szegodmenyesek nagyobbik része állandó munkás volt, sőt generációs állandóságról is beszélhetünk. 197