Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VII. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Második rész: 1920-1948

csak öt hónap múlva tért vissza. A menekülés nem volt egyedi esemény. A gyulai hívek is tudtak arról, hogy például a közeli mezőberényi és gyomai lelkészeket gyülekezeti szavazással megbocsátóan visszafogadták. A szomszédos gyulavári lelkésznek viszont le kellett mondania, mert a leventeparancsnoksága alatt álló fiúkból néhányan elestek. A gyulai presbitérium azonban feltételekhez kötötte a visszafogadást, bocsánatkérést várt. Valójában lelkésze ellen régóta gyűlő elégedetlensége fejeződött ki ebben a magatartásban. Amikor annak idején meghívták, Harsányi Pál egyértelműen kijelentette, hogy gyermekei iskoláztatása miatt családja nem fog állandóan Gyulán lakni, így is lett, sokat tartózkodtak debreceni otthonukban. Nagyobb baj volt, hogy emellett az esperes a városiasodó gyülekezettel korszerűtlenül atyai viszonyt tartott fenn. A kisebb sérelmek utólag fölnagyítódhattak, de visszatérő panaszként hangzott el például, hogy nem ismerte meg köszönő híveit. „Harsányi Pál nem papunk, hanem felsőházi tagunk" - foglalta össze indulatosan a hangulatot az egyik presbiter. Magatartását hiába jellemezte segíteni akarás, megmaradt a távolságtartás is. Maga a fordulatos történet, valójában a főszereplő lélektani drámája volt. Hasonló esetekkel párhuzamba állítva, méltó lenne a külön tudományos földolgozásra, amire azonban nincs mód. Harsányi Pál a háború alatt egyik lányát elveszítette. Felsőházi tagsága miatt a népbíróság börtönre ítélte, minek nagyobb részét letöltötte. Eleinte nem látta be, hogy gyülekezetével szemben hibázott, s mivel az egyházmegyei bíróság fedéssel bár, de igazoltajogi síkra terelte ügyét, ugyanis a maradásáról kívánt gyülekezeti szavazásnak ténylegesen nem volt törvényes alapja. Figyelemre méltó a felsőbb egyházi vezetés magatartása. Gönczy Béla, az új esperes először valószínűleg pusztán a gyakori pártoskodást, talán a papmarasztás kései fölelevenülését látta megvalósulni, de nemcsak ezért, szolidaritásból is védte elődjét. Feltehetően hamarabb megsejtette a lényeget Révész Imre püspök, aki 1947-ben egy konferencián megfordult Gyulán; bár védte a pályatársat, de évszázados szokásnak megfelelően az egyházmegye hatáskörébe utalta a döntést. Időközben a presbitérium és a gyülekezet soraiban egyre erősödött az erkölcsi fenntartásokat hangoztatok csoportja. El kell ismernünk, hogy a végső döntés jogát maguknak tulajdonítva, mennyire tudatosan vagy ösztönösen, valójában mindegy, lényegében a presbiteri elvnek, a gyülekezeti önrendelkezésnek akartak érvényt szerezni. Hosszú és keserves huzavona után, egyedi lelki motívumok vitték dűlőre a nézeteltéréseket. Harsányi Pál rádöbbent, hogy ténylegesen megrendült iránta a bizalom. Elismerte, hogy nem csak gyűlölködők állnak vele szemben, és bocsánatot kért, majd 1947 januárjában alávetette magát a személyéről döntő szavazásnak. Ekkor már annyira meggyöngült a helyzete, hogy a gyülekezet aktív tagjai 271:184 arányban ellene foglaltak állást. Miután a presbitérium elismerte szolgálatának érdemeit, és biztosította a távozás méltányos feltételeit, nyugdíjaztatását kérte.

44 44 Jkv. VI. 138-139. A Harsányi-ügy terjedelmes jkv-i anyagából fontosabbak: Jkv. VII. 236., 284., 290., 316-321., 325-330., 333-337., 343-352., 362-366., 379-381., 383-385., 393-398.