Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)
VII. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Második rész: 1920-1948
tett. Az 1929-ben kivetett 22 325 P 47 f. adónak csak a fele, 11 192 P 55 f. folyt be, és az előző évekből fölgyúlt hátralékkal együtt már 31 365 P 77 f-t képezett, ami nagyjából megfelelt az akkori esztendők éves költségvetési összege ádagának. (L. fentebb az 1931/32-i példánkat!) A gazdasági helyzet általános javulása nyomán, 1937-től szembetűnően javult az adófizetési kedv is. Ebben az évben mintegy 4000 pengővel több folyt be, mint 1936-ban (13 899 P), sőt 1938-ban még jobb lett az eredmény (14 512 P). Mindemellett szó sem volt arról, hogy mindenki fizetett és törlesztett volna: 1939-ben már 42 269 P-re nőtt, 1943-ban még mindig 41 544 P-t tett ki a hátralék. Csakis így érthető, hogy éppen a kedvezően alakuló években (1939) vetette föl egy pénzügyi tisztviselő presbiter, hogy országszerte terjedő gyakorlatot követve, kérjék „a közös adókezelést", azaz az egyházi és az állami adó együttes állami beszedését. Harsányi Pál politikai előérzetéről vall, hogy javaslatára elvetették az indítványt: „...mert változó időket élünk s nem tudjuk, holnap melyik kormány veszi kezébe a vezetést s az egyházi adófizetéstől elszokott emberek nem valószínű, hogy szívesen tesznek majd újra eleget egyházuk iránti kötelezettségüknek". A vázolt folyamatra nyilvánvalóan hatást gyakorolt a háborús kereslet és az újabb pénzromlás. Az 1942-es év még tetemes bevételi többlettel zárult, csak ezután mutatkozott ismét költségvetési hiány. 1945-re új pénzügyi tervet egyáltalán nem, 1946-ban pedig csak ideiglenesnek mondottat készítettek. A pengő hatalmas iramú értéktelenedéséhez először 1945 szeptemberében próbáltak igazodni, 2,50 P-ről 22,50 P-re emelve a legkisebb adót, azonban 1946. január l-jén már az egy évvel korábbihoz képest ezres szorzót kellett alkalmazni. Bár a kivetés alá esők ezután sem fizettek mindnyájan, a pénzromlás szinte eltüntette a hátralékokat: 1945-ben az esedékes 75 ezerből 63 ezer, a 36 ezer hátralékból 24 ezer folyt be. Mindennek azonban már alig volt értéke. 15 A belhivatalnokok fizetését az 1920-as években a földbirtokok fedezték. 1925-ben például a költségvetésben - az akkor bevezetett módon aranykorona-értékre átszámítva - 4450 K földjövedelmet találtunk, ami majdnem biztosította a személyi fizetések összegét (4635 K). Az inflációt valamelyest egyensúlyozandó, az első világháború alatt és után is időnként a földjövedelemből fizetéskiegészítő „drágasági" pótlékokat tudtak folyósítani. 16 Visszájára fordult a helyzet az 1929/33-as nagy válság idején, amikor a búza ára lezuhant. A díjlevelek tételeit nem lehetett átlépni s így legalább felére esett a fizetés értéke. Ezért méltányosságból a presbitérium nem tette kötelezővé a központilag előírt 10%-os fizetéscsökkentést. 17 A két infláció lényeges különbsége nemcsak időtartamban és arányokban mutatkozott meg, hanem abban is, hogy az 1920-as években mindvégig működtek a bankélet legfontosabb intézményei, míg a forint bevezetését megelő15 Jkv. V. 906., 966.; VI. 91., 204., 238-240., az idézet: 466-468.; VII. 147-148., 188-189., 256., 279. 16 Jkv. V. 832-836. 17 Jkv. VI. 238-240.
