Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Nevezetes látogatók

ami az ő ottléte után egy héttel zajlott le Gyulán, éppen az Erkel-házzal szemben levő várkertben: a Világosról jött 1400 honvédtiszt, közöttük az aradi tizenháromból kilencnek lefegyverzése. Ennek a szomorú történetét nagy érdeklődéssel hallgatta meg. Megemlékezett a gyulai díszpolgárrá választásáról, azután elbeszélte, hogy 1872-ben már útra készen volt Gyulára jönni képviselőjelöltnek, ami információi után elmaradt. Újra biztosított, hogy a kért cikket megírja, és nekem elküldi, mire én hálás köszönetem nyilvánítása mellett mély megilletődéssel köszöntem el tőle. A március 12-i posta tényleg meghozta nevemre címzetten az ereklyeképpen őrzött kéziratot, mely a Békés március 15-i tárcájában, majd egy hét múlva a legkiválóbb magyar szépirodalmi lapban a - sajnos pár év előtt megszűnt - Vasárnapi Újságban is megjelent, és a következőleg szól. Egy napom Gyulán Ez volt életemnek a legszomorúbb napja. Pedig temetkezési napjai is voltak az életemnek, láttam apát, anyát, feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket sírba lebocsátani: azok is nagy gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A „Hazát" temettük, Magyarország szállt a sírba! 1849. augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a szóval: „nincsen hazánk". A nőm volt ott Schódelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti Színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf, Erkel Ferencnek testvéröccse, a gyulai főorvos. Ott várták szívszakadva a döntő harc kimenetelét, a két hűséges honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kísérték, akik lelküket bírták. Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál. Egy nappal elébb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitulálni kell kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt sem fogad el. Aki futni akar, futhat, amerre lát: aki itt marad, számoljon le az életével. Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, elítélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arcomról olvasta elhatározásomat. „Ejh, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még. Szép ifjú feleséged van! Arra gondolj!" Ez a szó megtartott az életnek. Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkára. Halál kandidátusa, mint én. Annak volt két lova, szekere. Meneküljünk együtt. Hová? Ahol az asszonyomat feltaláljuk. Gyulára. Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tüzérséget, gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal integettek, hogy mehetünk bátran.