Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Történetek, krónikák, legendák

várat és vele együtt egész Békés vármegyét, a most 300 ezer lakost számláló vármegyében nem volt 500 lélek sem. 1720 után kezdett a vidék újra benépesedni. A váriak, s velük a zsidók is, lassanként visszaszállingóztak Váriba is, sőt a váriakon kívül zsidó egyetlenegy sem volt, sem Békés vármegyében, sem azon túl a bihari s aradi részeken. Száz esztendőt meghaladó időn át, a héber Elul hónap második felében 2-300 kilométernyi távolságból, még Erdély nyugati részéből is valóságos zsidó karavánok vonultak Váriba a nagy ünnepekre, s egy részük csak a sátoros ünnep után tért vissza falujába. Alig voltVáriban ház, amelynek messze földről jött zsidó vendégei ne lettek volna. A kizárólag református magyarokból álló szegény zsellérnép nagy megbecsüléssel fogadta s ellátta évről évre jövő zsidait liszttel, tojással, aprójószággal, rögtönzött tűzhellyel, hogy rituális ételeiket megfőzhessék. A vári zsidóknak volt egy kis imaházuk is, de ez csak a faluban lakóknak volt elég nagy, a nagy ünnepekre jöttéknek tizedrészét sem tudta befogadni. A templomudvaron tehát a toleráns érzelmű gróf Almásy család adta fa felhasználásával deszkából óriási fedett sátort készítettek évről évre, hol a Ros Hasonó napját megelőző hajnalon kezdték és Jom Kipur végéig, sőt még Szukot alatt is folytatták mindennapi istentiszteleteiket. A Sgchrisz és Muszaf előimádkozókat az idegenek fizették. A jobb módú idegeneket hívták a Tóra elé, kik tekintélyes összegeket „snoder"-oztak a hitközségnek, melynek létszáma különben sem rúgott többre 25-30-nál, és szerény vagyoni helyzetükben nagyon rájuk nehezült a hitközség fenntartási költsége. Tartottak ugyanis saktert, iskolát, tanítót és bizony-bizony súlyos „türelmi" s egyéb adókat kellett fizetniük. A vári zsidók kenyérkeresete túlnyomó részben, sőt mondhatni, kizárólag a házalás volt. Városról városra, faluról falura, pusztáról pusztára, közel és messze földre jártak, persze gyalog, házalni, amikor is nyersbőrt, tollat, gyapjút, rongyot szedtek, de péntek délutánra, lett légyen forróság vagy hideg, eső vagy hó, mindig hazajöttek, és a szombatot szigorúan megtartották. Boldogult édesapám, Kóhn Hermann, aki ugyan Tápiószelén született, de miután édesanyja vári származású volt, szülei már zsenge gyermekkorában Váriba költöztek (apám már mint vári illetőségű lépett 1848-ban a honvédségbe), mint hagyományt említette, hogy amikor a XVIII. század második felében az akkori siklói Andrássy volt Várinak földesura (ma Vári a gróf Almásy családé), a túlnyomó részben kaszálóból, legelőből álló óriási birtokot vári zsidóknak adta bérbe, s azok sokáig szarvasmarha-, ló- és juhtenyésztést űztek, de nem nagy sikerrel, mert nem gazdagodtak meg a bérleten. A szabadságharc folyamán, amikor szabad költözködés állott be, a zsidók, két család kivételével, egyszerre elköltöztek Váriból a szomszéd városokba és községekbe, legnagyobb részük, így apám is, Gyulára. Váriból költöztek el ahol évszázadon túl laktak - többek között a következő, ma neves családok ősei: az okányi Schwarczok, a nagypéli Sternthalok, a Reisnerek (akik közül Reisner Ede ma a gyulai hitközség érdemes elnöke). A szülők iránti kegyeletet ápoló utódok a múlt század második felében mindaddig, míg az ősi temető megvolt, évről évre hűségesen jártak imádkozni elődeik sírhalmához.