Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)
A Békés szerkesztője
életének munkásságát az ország javára szentelte, ámde igenis csodálkozunk azon, hogy ilyesmiért elérheti őt a törvény sújtó keze. A törpéknek és a gyáváknak tulajdonsága az, hogy amikor a náluknál erősebbekkel nem bírnak, a nyelvüket nyújtják ki rá. Ez a nyelvöltögetés ma általános tünet, jeléül annak, hogy soha annyi törpe, soha annyi epigon nem volt minálunk, mint éppen napjainkban. Nézzük csak a sajtót. A sajtónak különösen azt a részét, amelyet azok kultiválnak, akikben sem tehetség, sem tudás nincs a tollforgatáshoz, a sajtónak ez a része vajon miből tengeti nap nap után az életét? Embervadászatból. De nem a kis vadakat hajszolják ám, hanem a nagyokat. Vannak lapjaink, amelyeknek hasábjain minden közéleti szereplő embernek csak egy díszítő jelzője van: gazember. És ebből az egy díszítő jelzőből megél az illető lap. Az embereknek ugyanis veleszületett rossz tulajdonságuk az, hogy a rosszat szívesebben hallgatják, mint a jót. Mennyivel szívesebben hallgatják a rosszat arról, akinek valamelyes neve és némi érdemei vannak. Ez ad életerőt minden olyan lapnak, minden olyan intézménynek vagy szervezetnek, legyen az kabaré vagy politikai pártszervezet, amelyik másképp nem tud eredményt produkálni, nem tud a maga részére érdekeltséget és érdeklődést teremteni, mintha embert rágalmaz. Pityi Palkót hiába állítja pellengérre az illető lap, az nem érdekel senkit, hiszen Pityi Palkót nem ismeri a kutya sem. A szenzációra éhes tömegnek nagy urak és minél nagyobb urak kellenek. Milyen isteni gyönyörűség olvasni azt vagy hallani egy előkelő kabaréművész ajkáról, hogy Lukács László svindler, Apponyi Albert gróf svindler, Lánczy Leó svindler, egyszóval svindler mindenki, akinek csak egy kicsit valamirevaló neve van. Azt mondják, hogy az emberi hibák és bűnök nagyközönség előtt való bemutatásának az a célja, hogy javítsa az emberiséget. Hiszen a színművészet szellemóriásai, a költők, az írók mindig az emberi ferdeséget szokták a színpadra, a fórum elé vinni. Egy-egy színpadi alak olyan volt, mint a publikum elé tartott tükör: íme nézd, ilyennek nem szabad lenned. Azt mondhatná ezek után mindenki, hogy mért nem szabad a modern színpadnak ugyanazt megtenni, amit a régiek megtettek? Hát erre a kérdésre nagyon könnyű a felelet. Azok az alakok, amelyek régente szerepeltek a színpadokon, valóban hibás, bűnös emberek voltak. Ámde azok, amelyeket a brettli szerepeltet, köztünk élő egyének, akiknek hibáit, erényeit vagy bűneit megítélni a jelenkor sohasem hivatott. A közéleti nagyságok munkásságának megítélése a történelem ítélőszéke elé tartozik. Arról a köznapi vagy pláne a brettli publikuma mulatozás közben ne mondjon ítéletet. Nem tűnik-e fel furcsának mindenki előtt, hogy a belépődíjjal és vásári reklámmal összegyűjtött alkalmi publikumot teszik meg olyan kérdésekben ítélőbírónak, amely kérdésekben az egész nemzet is a legtöbbször csak tartózkodva és nagy óvatossággal mer ítéletet mondani, sőt a leggyakrabban az ítélethozatalt rábízza a késő utókorra. Ki ezekben a bűnös? Természetesen az, aki alkalmat nyújt arra, hogy az éretlen tömeg döntsön el nap nap után olyan életbe vágó fontos kérdéseket, amelyek eldöntésére még a leghivatottabb fórumok sem vállalkoznak. Ezért
