Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

A Békés szerkesztője

ságíró társammal, aki elsősorban önmagáról gondoskodik, hogy fizetéses vendégekhez jusson. Úgy is viselkedtünk tehát, mint fizető szobaurak, és amire csak szükségünk volt, igénybe vettük a házi nép szolgálatkészségét. De anélkül is nagy figyelemben részesültünk. A házigazda, még mikor ágyban voltunk, naponta „pálinkás jó reggelt"-tel köszönt be szobánkba, és kínált bennünket kisüstön főzött jóféle pálinkával; attól se térhettünk ki, hogy egyszer ebéden lásson bennünket vendégül, mégpedig - mint monda - azért, hogy igazi szegedi halászlében legyen részünk. Es amikor négy nap múlva kérdeztük, mivel tartozunk, mert elutazunk, és fizetni akarunk, mosolyogva mondta, nem tartozunk semmivel; örül, hogy vendégei voltunk, és hogy legyen máskor is szerencséje, ha Szegedre jövünk. Képzelhető, milyen zavarba hozott bennünket, különösen engem. De bátyám! - mondám, én úgy jöttem ide, hogy bár mérsékelt árú, de fizetett lakást ajánlott, és én úgy is viselkedtem ez idő alatt, mint aki fizetés ellenében rendelkezik, amit másképpen nem cselekedtem volna. Persze, persze, mondta kacagva. Amint megláttalak és szóba álltam veled, észrevettem benned a szemérmes szerénységet, és tudtam, hogy hiába ajánlom fel, hogy ingyen vendégem légy, és csak úgy tudtalak magamhoz szállásolni, ha fizetővendégnek érzed magad. Ez a „becsapás" - hatvan esztendő múltával is meghatottan gondolok rá vissza - könnyekig megindított. Nem tudtam mással bár azt is csak némileg - meghálálni, mint hogy házigazdám kisgyermekeit, titokban a kiállításra csalva őket, nagy csomó gyerekjátékkal láttam el és örvendeztettem meg. - A fortélyosságig emelkedő önzetlen, áldozatkész magyar vendégszeretet eme ragyogó példáját pedig életem egyik legszebb emlékének értékelem. A halhatatlan emlékű Dugonics papköltő szobra felavatásának ünnepségét fokozta, hogy a Szegedre gyűlt összes dalárdák Erkel Ferenc karmesteri vezetésével énekelték el annak magyar imádsággá vált gyönyörű Himnuszát, amely olyan szépen sem azelőtt, sem azóta talán soha se hangzott el, mint ahogy akkor. Magáról a dalárversenyről kevés írnivalóm volt. Mint már mondám, vármegyénkből csak a békési dalárda vett azon részt, tisztességes sikerrel ugyan, de anélkül, hogy kivált a pécsi, budai, debreceni, miskolci stb. országos hírű dalárdák mellett, mint jutalmat igénylő, szóba is jöhetett volna. Az ünnepélyek alkalmából a Tisza partján deszkabódéból álló óriási halászcsárdát építettek, amely ezrekre rúgó közönséget tudott befogadni, s étkezések alatt állandóan zsúfolva is volt. Egy délben a gyulai cigányok adták az asztali muzsikát. Az Alföld mondhatni valamennyi cigánybandája összesereglett Szegeden. Odamentek a gyulai cigányok is. Mégpedig - ami a gyulai két dalárdával nem sikerüli - erre az alkalomra egyesülve a két banda tagjai. Nehezen ment ugyan a Kóka Jóska s Rácz Jancsi prímássága alatt álló két banda ad hoc fuzionáltatása, de erős diplomáciai erőfeszítés után sikerült az egymással versengőket mégis összehozni. Sikerült pedig főleg azért, hogy Szegedre menve, ott szégyent ne valljanak. Tudták, hogy ott lesz Erkel Ferenc is, akit mind a két banda imádott, és akinek operái műsorukon voltak. Persze Ellenbogen Adolf által cigányzenére átírva. A cigányok akár operát, akár operettet ugyanis csak az ő átdolgozása