Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

A Békés szerkesztője

vetődött egy fiatalember, amint kitűnt, törvényszéki aljegyző volt, aki előzőleg Miskolcon volt gyakornok, és nem régen került onnan Szegedre. A fiatalember elképedve állapította meg, hogy a dalárdisták között van, és velük énekel a miskolci kir. törvényszéki elnök, akinek, mellesleg írva, a bejelentő íven társadalmi állásaként „tenorszekond" szerepelt, és a többi dalárdistával együtt ugyancsak az alsóváros egyik szerény házába volt kvártélyozva. A fiatalember anélkül, hogy az elnök előtt prezentálta volna magát, nyomban eltűnt, de rövid idő múlva visszajött a szegedi kir. törvényszék elnökével, aki miskolci kollégáját üdvözölve, erősen mentegette magát, hogy fogalma sem volt annak Szegedre jövetele és ittléte felől, egyben kérte őt, tisztelje meg azzal, hogy az ő vendége legyen, amit azonban a miskolci elnök köszönettel elhárított, mert dalárdista társai között akart maradni és különben is nagyon meg van elégedve vendéglátó gazdájával és annak hajlékával. Az elnök kolléga hasztalan kérte, nem fogadta el a meghívást. Kitűnt közben, hogy a dalárda tagjainak nagy része az értelmiség közé tartozott, \folt közöttük tisztviselő, ügyvéd, mérnök, kereskedő s előkelő iparos is. Egy ilyen iparost meg is kérdeztem, hogy otthon, Miskolcon is ilyen benső, bizalmas baráti viszony áll-e fenn a dalárda tagjai között, amire azt a választ kaptam, hogy amikor együtt vannak a dalárdában, akkor igen. Egyébként az elnök úr - aki duplapredikátumos nemes ember - teljes mértékben fenntartja az előkelő úri magatartást és - mint monda - „semmi egyéb téren nem lehet vele egy tálból cseresnyét enni". Ekkor vettem leckét belőle, hogy mi a nemes értelemben vett, hamisítatlan igazi demokrácia! Hejh! De megváltozott azóta a világ! Ma szó sem lehetne róla, hogy a törvényszéki elnök - amellett, hogy máskülönben ízig-vérig előkelő úr - iparosokkal egy dalárda kötelékében legyen, és mint dalárdista, társadalmi állást illetőleg csupán tenorszekundnak vallja magát. De nemcsak a demokráciából, hanem a magyar vendégszeretetből is részesültem leckében. A Szegedre sereglő egyéb vendégeket is elszállásolta a rendezőbizottság. Az árvíz előtti Szeged bizony nem dicsekedhetett sok vendégfogadóval. Olyan hoteleknek, mint ma a Tisza, Kass stb., híre sem volt akkor még, így akik odasereglettek, azoknak csaknem valamennyiét privát lakásokban kellett és lehetett csak elhelyezni. - Szegedre érkezve én is jelentkeztem a városházán az elszállásolási bizottság előtt, ahol is a bizottság egyik tagja, Apró István, városi tisztviselő, egy nagyon jóképű, rokonszenves, középkorú úr fogadott igen barátságosan. Megkérdezte, ki és mi vagyok, honnan jövök, és mikor erre megfeleltem, azt mondta: „kedves öcsém, van háromféle lakás: ingyen, magasabb és mérsékeltebb árú, milyenre tartasz igényt?" Amire én azt mondtam, hogy drágára nincs pénzem, ingyent restellek elfogadni, szépen köszönöm tehát, ha mérsékelt árút lesz szíves ajánlani. Nagyon helyes, bólintott, ez esetben tehát ajánlom a magam házát, ha elfogadod. Persze, hogy örömmel elfogadtam. Egy városi szolga nyomban elvezetett Apró uram felsővárosi házába, hol felesége, egy szintén igen szimpatikus külsejű, kedves úriasszony, kétágyas, csinos utcai szobába vezetett, ahol már volt egy oda beszállásolt fiatal fővárosi újságíró, Gerlai Vilmos, akit a beszállásoló városi hivatalnok előzőleg szintén magának foglalt már le. No ez élelmes, praktikus ember, állapítottuk meg új-