Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Nevezetes látogatók

veit nótái, az ára pedig két garas. Ebből a históriából vettem vagy öt darabot, hogy az itthoni jó barátokat is megprezenteljem a hangulatos szép nótákkal. Az öreg kofa előtt állva, meghatottságomban, amely azonban pár pillanat múlva megdöbbenéssé, majd ijedelemmé változott át, két úriember jött lassú léptekkel a Redout oszlopai alá, akikre rápillantva, majdnem sóbálvánnyá váltam. Újságban megjelent képeik után rájuk ismertem: Arany János és Jókai voltak. Ok is megfigyeltek engem, mert kezemben tartottam az öt darab ponyvairodalomi terméket. Arany János előttem elhaladva bal kezével olyan jellegzetes mozdulattal intézett el, hogy szinte hallani véltem, amint Jókainak mondja: Ecce puer! Ez a fiú, ruházkodása után ítélve az intelligenciához tartoznék, és íme, ponyvairodalmon él. Arany János jellegzetes botránkozó gesztusa megmérgezte örömömet, hogy a nemzet akkori két legnagyobb fiát láthatom. Eszembe is ötlött, hogy utánuk szaladok, Aranynak kezet csókolok, és eloszlatom rossz benyomását, megmondom neki, dehogy élek én ponyvairodalmon, hiszen Toldijával együtt ismertem minden versét, Jókainak pedig elolvastam összes munkáit - de nem volt hozzá bátorságom, amit pedig megbántam, hogy elmulasztottam. Jókainak - amikor nála voltam - el is beszéltem ezt a reám nézve emlékezetes epizódot, amire ő azt mondta, hogy nem emlékszik ugyan rá, de bizonnyal úgy történhetett, mert akkoriban sokszor sétálgattak Arany Jánossal. Jókai, mint a Petőfi Társaság elnöke, 1898. március elején lelkes felhívást intézett az újságokhoz, hogy a küszöbön álló március 15-ét - amely az 1848. évi nagy nap félszázados évfordulója volt, és éppen vasárnapra esett - mint a sajtószabadság kivívásának emléknapját - amelynek dicsőségében Jókainak Mit kíván a magyar nemzet? című proklamációjával tudvalevőleg oroszlánrésze volt - díszszám kiadásával ünnepeljék. Ezt a felhívást a Békés szerkesztőjeként én is megkaptam, és nagy zavarba jöttem, hogy mivel is avassam a Békés ünnepi számát díszszámmá. Ereztem ugyanis, hogy a 48-49-es szabadságharchoz fűződő helyi vonatkozású eseményről kell írni, s ez nagy gondot okozott, és súlyos feladatot rótt rám. A szabadságharc ugyanis akképpen vonult el úgy Gyula városa, mint az egész Békés megye fölött, hogy nemhogy egy csata, de egyetlen előőrsi csetepaté sem történt egész területén. Ami történt, a 48-49-es honvédtiszteknek az oroszok előtt a gyulai várkertben való fegyverletétele, mint Világos epilógusa, nagy jelentőségű, de egyben olyan fájdalmas, olyan tragikus esemény, aminek megírása s közlése nem illett a dicsőséges márciusi nap hangulatához, és alkalmatlan volt annak ünneplésére. Más témát kerestem és találtam tehát. Mint Jókai-rajongó, zsenge ifjú korom óta sokszor olvastam Emlékeim című munkájában, az Eletem legszomorúbb napjai címet viselő naplótöredékeiben, hogy a világosi fegyverletétel után Aradról Gyulára jött feleségéhez, Laborfalvi Rózához, aki a szabadságharc folyamán Schódelnével együtt hónapokat töltött dr. Erkel Rezső vendégszerető házában. Ennek előzménye, hogy Erkel Rezső - aki mellesleg említve 90 évet élt, és városunk előkelő társadalmának félszázadot meghaladó időn keresztül egyik legtiszteltebb nemes alakja volt - a múlt század negyvenes esztendeinek elején a Nemzeti Színház orvosa, bátyja Erkel Ferenc, Gyula város legjelesebb