Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Arcélek a múltból

pohár sört ittak, amellé pedig császárzsemlyét fogyasztottak. Amikor fizetésre került a sor, a főpincér egyenként sorba vette őket, mindegyik bemondta a pohár sört és azonkívül egy-két császárzsemlyét. Mikor a lovagra került a sor, a főpincér elrecitálta: pohár sör és császárzsemlye. - Huszonhét darab - mondta a lovag, mire a főpincér csodálkozó arcot vágott. -Talán tréfálni méltóztatik? kérdezte. Mire a lovag megbotránkozva szólt: huszonhét darab, mit csodálkozik rajta, hát kanárimadárnak néz engem, ha volna rá időm, még többet is meg tudnék enni. A lovag egyébként, ha társas életet is élt, igen takarékos ember volt. Nem fukar ugyan, de nem is túlköltekező. Nem ivott, nem kártyázott, és semmiféle költséges passziónak nem hódolt. A nappali órákat felváltva hol az Örley-patikában, hol Nagy Ferenc könyvkereskedő jó barátjánál ülte végig. Odajárt Placsintár Gyuszi volt megyei esküdt is, ki azzal hivalgott, hogy senki se beszél oly kitűnően diákul, mint ő. A lovag egyszer tanyájáról hazalovagolva, elkeseredetten szállt le Nagy Franci könyvkereskedő előtt, bement a boltba, ahol Placsintár újra latin tudásával dicsekedett, mire a lovag azt kérdezte tőle: hát, ha olyan jól tudsz, mondd meg, hogy van az diákul, a hernyó megette a repcét. Placsintár hümmögött, mert sem a hernyóra, sem a repcére nem tudott megfelelő latin szót, csak annyit mondott: comedit. A lovagnak az volt ugyanis a keserűsége, hogy a tanyán a hernyók megették egész repce vetését. Ez volt az oka és alapja a kérdésének. Hanem öregségére nagy baj, nagy csapás érte. Egyik vaskereskedő barátjáért nagy summára váltókezességet vállalt. Barátja pankrótot jelentett, s neki súlyos ezreket kellett érte fizetni. Nagy keserűségére el kellett adnia Pontifer nevű szürke nyerges lovát, amellyel évek óta járt a tanyára, sőt el kellett adnia földjét is, amely utóbbinak abban az időben a föld értékéhez képest gyenge ára volt, úgyhogy alig maradt pénze, melyből megéljen. Elete végén szegény csaknem nyomorúságba jutott. De büszkeségét megtartotta. Keresni ugyan nem tudott semmit, de azt az ajánlatot, hogy megválasztják városi tanácsnoknak, amiből szűkösen, de mégis fenntarthatja magát, nem fogadta el. Nem bírnám el - monda -, hogy minden reggel felmenjek a városházára, ott sorba kezet fogjak a többi tanácsossal, és délben újra kezet fogjak velük, és ez legyen a dolgom, mert egyebet nem tudok csinálni, s így nem szolgálnám meg a fizetésemet. Barátai szerették, és végtelenül sajnálták, hogy ily rossz sorsba jutott, s igyekeztek volna rajta segíteni. Csak annyit értek el, hogy látva rajta az elrongyolódó ruhát vagy csizmát, szólottak Kálmán Zsigmond szabónak és Bauer Lipót suszternek, akik előtt a lovag naponta eljárt, hogy vegyenek róla mértéket, és csináljanak neki egy rend ruhát, illetőleg egy pár csizmát, mégpedig mondják neki, hogy hitelbe cselekszik, majd meg fogja fizetni, s a barátok adtak neki kölcsönt, a szabót meg a susztert így fizettették ki vele. Ugyanígy adott neki Zielbauer is továbbra hitelbe kosztot. Nem sokáig vette igénybe, mert mindnyájunk őszinte részvétére, bánatában súlyos beteg lett, és rövidesen meghalt. Halálával tipikus alakkal lett szegényebb városunk társadalma. (Az élet alkonyán i. m. 64—69. p.)