Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Arcélek a múltból

ban is még eddigelé teljesen ismeretlen szelíd népfajra bukkant, amelynek szokásai és nyelve - primitív voltuk mellett - feltétlenül hasonlít az ősmagyarokéhoz. Valóságos kincsesbánya az a tudományos gyűjtemény, amelyet ezen fárasztó expedíció alatt szerzett, és éveken át el volt foglalva annak feldolgozásával. Hogy a magyar motívumok felfedezése mennyire érdekelte, annak ékesen szóló bizonyítéka, hogy Kocsis Károly öccsével megvétette s elküldette mindama tudományos munkákat, köztük Ipolyi Arnold, Szabó Károly forrásmunkáit, amelyek az ősmagyarok eredetére, nyelvére s szokásaira vonatkoznak, és ezekkel vetette egybe adatait. E sorok írója, annak idejében, Kocsis Sándor tudós hazánkfia rendkívül érdekes tanulmányútjára fel is hívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét, és az Akadémia hivatásszerű kötelességét is teljesítené, ha Kocsis Sándor irodalmi hagyatékát - halála után - tanulmányoztatná. A jeles ifjú derék családja - amely különben is büszke volt a családfő magyarságára - felszólításra szívesen bocsátaná az értékes irodalmi hagyatékot az Akadémia rendelkezésére. Kocsis Sándor - noha csak levélileg - mindig fenntartotta az összeköttetést itthon levő családjával. Ha az ember tudta, hogy félszázadot meghaladó idő óta van távol hazájától, és olyan földön él, ahol esztendőkön át nem hall magyar szót, lehetetlen volt nem bámulni fölötte, milyen tökéletesen bírja a magyar nyelvet. Haza írt levelei kötetekre terjedők - a rokoni szeretet kegyelettel őrzi őket -, és lehetetlen bennük egy helyesírási hibát, egy nem magyaros mondatfűzési találni. Honvágya azonban folyton emésztette; az itthoni rokonság pedig sohase szűnt meg őt ostromolni, hogy jöjjön haza, habár csak látogatóba is. De erre sohase tudta magát elhatározni. Gyermekei, unokái Amerikához fűzték; félt tőle, ha egyszer - bár látogatási szándékkal is - hazajön Magyarországra, nem lesz többé ereje visszatérni. Az ellentétes érzelmek közötti küzdelem féregként rágódott szívén, míg utoljára mégis a honvágy jutott túlsúlyra, s elhatározta, bármi történjék, a millennium alatt hazajön Magyarországra. Eme elhatározását élénken befolyásolta egy incidens. Nevezetesen, Sarkadon elhalt nővérének egyik alig tizenhét éves fiú unokája, ki magába szívta a rajongó kultuszt, amellyel az Amerikában élő nagybácsi nevét emlegették, 1895ben nagyot és merészet gondolt; anélkül, hogy egy szót szólt volna, hirtelen eltűnt, és halálra rémült szülei, akik gyermeküket valamely bűntény áldozatának hitték és siratták meg, hetek múlva kábelsürgönyt kaptak Amerikából Kocsis Sándortól, hogy a fiú kiment hozzá, s nála tartózkodik. A vállalkozó szellemű fiú hónapokon át volt nagybátyjánál, és a vele való magyar társalgás még jobban élesztette Kocsisban a mindig lappangó honvágyat, és a hazajöveteli szándékot végre is elhatározássá tette. Testvére, testvérei gyermekei most már biztosan számítottak rá, hogy 1896 nyarán viszontláthatják, megismerhetik; és éppoly örömmel gondoltak az évtizedek óta óhajtott és várt találkozásra, mint amilyen leírhatatlan levertséggel olvasták egy levélből - amelyet Kocsis Sándor egyik leánya írt angolul -, hogy szerető atyja, rövid szenvedés után váratlanul, hirtelen elhunyt. A halál közvetlen okát, nevezetesen az azt okozó betegséget nem tudták.