Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Arcélek a múltból

ve szerencsés sikerrel dőlt el, és hogy a törvényszéki palota felépülésével a város székhely jellege konszolidálódott is. A jeles apa méltó fiának dicső emlékét is méltán őrzi szeretetteljes kegyelettel Gyula városának hálás közönsége. Az atyára visszatérve,Terényi Lajos tisztában volt vele, hogy meg fog halni, hogy betegségén nem segíthet sem az orvosi tudomány, sem a legodaadóbb családi ápolás - utolsó kérése az volt, hogy gyermekeiből, akik mind aprók voltak még, jó hazafiakat neveljenek. Ezek voltak végszavai, mikor örök álomra hunyta le szemeit. A halál híre leírhatatlan megdöbbenést keltett nemcsak Gyulán és a vármegyében, hanem országszerte, mertTerényinek 186l-es fényes országgyűlési szereplése után nagy és jó hírneve volt az ország minden részében. Számos poéta, közöttük barátja, Hiador - Jámbor Pál -, az országos hírű jeles költő is, klasszikus szép versben hódolt emlékének. Temetésén báró Wènckheim Béla vezérlete alatt megjelent a vármegye három és fél évvel azelőtt feloszlott bizottságának csaknem minden tagja. Ott volt társadalmi különbség nélkül Gyula városának, mondhatni, minden lakosa, éspedig apraja-nagyja. Se azelőtt, se azóta nem folyt el annyi könny, mint az ő ravatala fölött. Siratta az intelligencia és siratta a föld népe. Emlékszem rá, és gyermekkoromnak ez egyik legrégibb emléke, hogy boldogult édesapám, aki 1848-ban együtt honvédeskedett Térényivel, és neki rajongó híve volt, kézen vezetett engem a temetéshez, s amikor láttam és hallottam az általános zokogást, én, a hétéves kisfiú, szintén sírva fakadtam. Báró Wénckheim Béla mondotta fölötte a nyílt sírnál a következő, meghatóan szép gyászbeszédet: „Bánatos Gyászkíséret! Ha a valódi erény és az általa kivívott érdem az ember törékeny testalkatát oly tartóssá tehetné, mint amennyire az az utókor által megőrzendő áldott emlékezetet biztosítja, akkor nem állanánk most gyászba borulva a halál birodalmának e területén, és nem áztatnák a méltó bánat sűrű könnyeivel azon férfiú ravatalát, akihez a szeretet, a tisztelet; a bizalom egész teljességével ragaszkodtunk, s akinek kora elvesztése feletti mély fájdalmunkat csak a koporsó fedi el velünk együtt. Ámde, valamint a romboló vihar egyaránt teríti földre úgy a gyömölccsel gazdagon megrakott, mint a terméketlen fát, úgy a kérlelhetetlen halál, nem tekintve a viruló egészséget, az erőteljes életkort, a deli termetet, a gazdag szellemi kincseket és a ragyogó erényeket, kíméletlen kezekkel egyaránt ragadozza el kiszemelt áldozatait. S habár vannak nehéz, nyomasztó körülmények, melyek között az írás szavaival méltán boldogoknak mondhatjuk a halottakat, de reánk élőkre nézve - kiknek még tovább kell küzdenünk - minden egyes jeles, s a legnehezebb időkben is szilárd hűségű hazafianak elvesztése kipótolhatatlan veszteség. S minél nagyobb nyereség az ily jelesek bírhatása, s minél inkább ritkulnak azok napjainkban, annál nagyobb csorbát ejt a közügyön minden ilyen egyesek halála, s veszteségünk keserű érzetében annál fájdalmasabban tekintünk szét, aggodalmasan keresve az oszlopot, mely a kidőltnek helyét pótolandja.