Dusnoki-Draskovich József: Nyitott múlt. Tanulmányok, történetek Gyuláról, Békés vármegyéről és a fordított világról – Gyulai füzetek 12. (Gyula, 2000)

Egy XVIII. századi arisztokrata családmulattatója. Antonius atya históriái

Miután végig fölsorolta a napi zsákmányt, ezt írja: „Mindezek mellett még 10 vagy 12 nagy ragadozó madarat fogtunk a dámvadkertben, amelyek közül néhányat élve a kapura szögeztünk, másokat lábuk levágása után szabadon engedtünk. És amikor egy ilyen nagyot fogtunk, és szintén le akartuk vágni a lábát, láttuk, hogy nincsen lába, és hogy már egyszer levágták neki. Az esküdtek mindegyike megszégyenülve és megcsúfolva állt ott, hogy egy ilyen ragadozó madár ily szégyenletesen becsapott minket, ugyanis mindnyájan azt hittük, miután a ragadozó madár lábát levágják, többé nem rabolhat, semmit sem foghat, tehát nyilván éhen pusztul. Ekkor viszont saját szemünkkel láthattuk, hogy a ragadozó madár láb nélkül is meg tud élni, sőt az ölyvkosárba tett galambokra is lecsap, és mégsem hagy föl a rablással. Mivel tehát ez a madár ily szégyentelenül becsapott minket, és az elszenvedett büntetés után ismét ugyanolyan gonosztett elkövetésén érve fogtuk el, egyhangúlag kimondtuk fölötte az ítéletet, hogy kard általi halállal lakoljon. Magamhoz vettem tehát a konyháról egy nagy bárdot, lefektettem egy rudat, a delikvens nyakát leszoríttattam a rúdra és egy csapással levágtam a fejét. Ekkor megkérdeztem a körülöttem állóktól, hogy jól ítélkeztem-e, amire egyhangúlag ezt kiáltották: igen, jól ítélkeztél! Ezzel a fejet karóra tűztük és a testet a Körösbe temettük."

99 De nemcsak madarak fölött ítélkeztek! „Egyszer az történt, hogy a dámvadkertben két nagy és erős dámvadbika viaskodott egymással, és bár az őr többször is szétkergette őket, mégis újra meg újra összeakaszkodtak és addig viaskodtak, míg egy éjjel az egyikük megölte, teljességgel meggyilkolta a másikat." Hajnalban az őr Huebert riasztotta. „Rögtön fölkeltem, kimentem a kertbe és láttam, hogy szörnyethalt, ezért az parancsoltam, hogy vigyék a nagyságos úr elé, és elmeséltem, mi történt. A nagyságos úr nem győzött csodálkozni, és kimondta az ítéletet a gyilkos fölött: menjünk és a másikat is, amelyik ezt megölte, lőjük le, és ez meg is történt. A vadásszal mentem oda, követtük és kilőttük a csordából a dámvadbikát, amelyet azután nagy nehezen (mivel ez volt a legnagyobb és a legsúlyosabb) a házba cipeltünk, büntetésből fölakasztottunk és végül az uradalom emberei között kiosztottunk."

100 Ugyanebben a fejezetben meséli el, hogy miként tréfálta meg őt Harruckern Ferenc. Egy alkalommal magához hívatta és előadta neki, hogy egy elítéltnek az az egyetlen kívánsága, hogy halála óráján Antonius atya legyen mellette. A páter nagy zavarban, ijedten kifogásokat keresve kérdezősködött. A válaszokból megtudta, hogy az illető elítélt nem katolikus, tehát még meg is kell térítenie. Mivel németül nem beszél, valószínűleg tolmácsra is szüksége lesz. A végén azután kiderül, hogy a gonosztevő egy dámvadbika, és Antonius atyára mint ítéletvégrehajtóra van szükség. A vadat azután valóban elejti, és nagy dicsőséggel és ünnepélyességgel viszik a konyhára.

101 A leírt játékok mellé állíthatjuk az állathecceket, amelyek szintén izgalmas mulatságot jelentettek. A kastély udvarán egy hálóval körülzárt karámot állítottak fel, és kieresztették a vadászok által elevenen elfogott borzot, esetleg 210