Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)

II. Apor Vilmos gyulai működésének válogatott dokumentumai

Az a szó, hogy Erdély, visszaemlékeztet régmúlt magyar dicsőségre, arra az időre, mikor idegen járom alatt nyögött egész Magyarország, csak Erdély volt szabad, arra a korszakra, midőn német volt ez ország és török és csak Erdély volt magyar. Minket közelről is érdekel, visszaemlékeztet minket gyulaiakat arra az időre, midőn a német Brandenburgi Györgynek Gyulája és a török bégek Gyulája irigykedve kacsintgatott át a Báthoriak és Rákócziak szabad magyar Erdélye felé. A magyar szabadságnak, a magyar nemzeti érzésnek, a magyar nyelvnek volt védbástyája, menedékhelye Erdély évszázadokon át. Valóban régi magyar dicsőséget jelent nekünk e szó, hogy Erdély De kincset is jelent e szó. Aki beutazta az erdélyi megyéket, aki látta gyönyörű városait, kies falvait, aki látta Bálványos várát, sz. Anna tavát, Borszéket, a fogarasi havasokat - az tudja mekkora kincsünk Erdély. S aki nem látta, aki eddig nem tudta, az most érzi, tapasztalja. Mert, gyulai polgárom, ha ma ízetlen ételed, Erdély sóbányái jutnak eszedbe; ha fázol az erdélyi erdők fáját az erdélyi bányák szenét kívánod; ha beteg vagy Erdély gyógyforrásait, Erdély ózondús hegyi levegőjét áhítozod; bútoraid anyagát, tetőzeted gerendáit, házad vakolatát, utaid kavicsát is Erdélyből várod, de hiába várod! Aranyat, ezüstöt, mindennemű fémet, ércet rejtegetnek ölükben az erdélyi hegyek, valóban kincset jelent nekünk Erdély, de sajnos elveszett, elárult, eltékozlott kincset! És azért mondom, hogy ma fájdalmat jelent minden magyarnak e szó, hogy Erdély, ma csak könnyek közt, ma csak zokogva ejti ki a magyar e szót, hogy Erdély. Erdély a magyarságnak egykori védbástyája, a szabadságnak sziklavára ma nem magyar többé és nem szabad, ott oláh bot parancsol, ott oláh szótól visszhangzanak a hegyek, völgyek, utcák, termek. Ott a székely csak suttogva beszélhet anyanyelvén, ott csak titokban vallhatja magyarnak magát. Most szóljak-e tovább a székely népnek néma szenvedéséről, hangos zokogásáról, bús meneküléséről, tőrt forgassak-e szívükben, könnyet facsarjak-e ki szemükből? Erdély régi dicsősége mindnyájunk dicsősége, Erdély kincse egész Magyarország kincse és ezért Erdély elveszte mindnyájunk vesztesége, Erdély fájdalma mindnyájunk fájdalma. Erdély száműzött fiai eljöttek ide feltárni sebeket, elzokogni fájdalmakat, részvétet kelteni, együttérzést követelni jöttek ide. A mai ünnepély a szívekhez akar szólni, a gyulai magyar szívekhez, fel akarja olvasztani a fagyos szíveket, meg akarja lágyítani a kemény szíveket, tettre akarja serkenteni a tüzes, lelkesülni tudó szíveket. Békés megye történetében olvastam, hogy amikor a 48-as szabadságharc idején itt is toboroztak, kezdetben lanyhán ment a jelentkezés, úri csalafintaságnak tekintették az egész mozgalmat. De mikor aztán mindjobban ellepték megyénk területét az osztrák és orosz seregek s majd a rác és oláh elől menekülő asszonyoknak és gyermekeknek bús hada, akkor egyszerre áttüzesedett a Békés megyeiek magyar szíve, akkor megmozdult tanya és város, leomlottak a társadalmi válaszfalak, és sietett mindenki a szabadságnak szent zászlaja alatt. Bús menekült magyarok, székelyek állanak ma is előttünk, toborozni jöttek ők maguk, szíveket toborozni. Bár nyilallna bele minden szavuk a lelkünkbe,