Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)
II. Apor Vilmos gyulai működésének válogatott dokumentumai
Gyula, 1921. szeptember 4. Apor Vilmos „Szeptember elején" c. írása Két hónapig üresek voltak az iskolák tantermei, némák az udvarok, szétszéledt az élénk gyermeksereg ki-ki otthonába s akár a városi háznak kertecskéjében, akár kint a mezőn gondtalanul játszadozott, pihent, szórakozott, a legtöbb a könyvnek feléje se nézett, ellepte a por az írótáblát, a tinta beszáradt: vakációzott az ifjúság. És íme itt a szeptember eleje, szószékről hirdetik, az utcán kidobolják, hogy vége a nagy szünetnek: megnyílik az iskola. Mégpedig szokatlan nyomatékkal hirdetik az idén a tanítás kezdetét: minden tanköteles gyermeket be kell íratni az iskolába, a városházán szigorúan ellenőrzik a beiratkozást, összeállították ott az összes tankötelesek névjegyzékét és szigorú büntetés vár azokra, kik az iskoláztatás alól kivonják gyermekeiket vagy igazolatlanul órákat mulasztanak! Békeidőben is úgy volt, de oly rég volt az igazi béke, hogy elfelejtették már a szülők, hogy is volt akkoron? Az iskola t. i. háborús időkben a sok nehézségre való tekintettel, békülékenyebb volt a tankötelezettség értelmezésében; most pedig, hogy békeállapot állott be újra - szomorú, fájó, lealázó béke ugyan - az államhatalom ismét kemény harcot hirdet az iskolamulasztók ellen. Pedig tulajdonképp szigorú rendszabályok, büntetések kilátásba helyezése nélkül is be kell látniok a szülőiének azt, hogy nagyon fontos, nagyon szükséges a gyermekek iskoláztatása. Mert nem csak testi erőket, de szellemi képességeket is adott isten az embereknek, szellemi képességeket, melyek az emberi méltóságnak alapját képezik és a többi földi teremtmények fölé helyezik. Ha tehát lelkiismereti kötelessége a szülőknek gondoskodni a gyermek egészségéről, testi fejlődéséről, úgy, sőt még sokkal inkább lélekben és Isten előtt kötelesek a szülők istápolni, kiművelni, fejleszteni a gyermek értelmét. Az Úr Jézus mondta egykor a példabeszédet az úrról, aki távozásakor talentumokkal, azaz pénzzel, kincsekkel látta el alattvalóit és midőn hosszú idő múlva visszakerült országába, számon kérte szolgáitól a vagyonnak felhasználását és tudjuk mily irgalmatlanul elbánt azzal, ki talentumát elásta, veszteg hagyta és nem kamatoztatta, gyümölcsöztette. A példabeszéd pedig a tehetségekre és képességekre vonatkozik, melyekkel ellátva a világra bocsátja az embereket az Isten s mi volna értékesebb ezen talentumok közül, mint az emberi ész, mely gondolkodik, következtet; megismeri a természet erőit és azokat gépekben alkalmazza és hasznosítja; felkutatja a régi írásokat és történelmet ír belőlük; kiszámítja az arányokat, a tereket, a magasságokat és szélességeket; törvényeket ír és szabályokat alkot; okokat fürkész és okozatokból következtet. Nem bűn-e ezen legértékesebb kincset elásni, elhanyagolni? Ezt a bűnt követi el az a szülő, ki gyermekét az iskolától távol tartja. Azt írtam előbb, hogy békében élünk, de kegyetlen, lealázó békében. Ezt a