Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)

III. Kortársak visszaemlékezései Apor Vilmosról

Részlet Gáli József,

1 „Szúnyogok és nemes kócsagok" c. könyvéből II. idézet „A boldogult plébános úr - nem jön a számra, hogy püspöknek nevezzem, pedig megcsókoltam én a püspökgyűrűt is az ujján nemegyszer - nem volt bolond. Nem. Minek etette volna ő a verebeket? Még hogy morzsát szórt volna elébük! Volt azoknak miből csipegetni a kispiacon a lószaron kívül is. Láttam én őt nem egyszer, nem kétszer, de se veréb, se galamb nem szállt a vállára soha. Tiszta ember volt, kényes a reverendára. Nagyon. Az pedig még nagyobb kitalálás, egyenesen hazugság, hogy mezítláb járt az esőbe'. Nem volt ő éretlen gyermek, se cigány. Igaz, sokszor adott ruhát meg cipőt a szegényeknek a gyűjtött adományból meg a sajátjából is, de abból, hogy a sekrestyeajtóban lehúzta a lábáról a viselős cipőjét, és úgy adta oda egy meztéllábasnak, abból egy szó sem igaz. Először is mindig a gazdasszonya osztotta szét az ilyen holmikat, ő soha nem hivalkodott személyesen a jóságával. Azután meg ki látott olyat, hogy egy apátplébános mezítláb sétáljon a templomból a plébániára, méghozzá esőben! A dolog, amit úgy kicifráztak a népek, az így történt: Vigasztalan eső esett akkor hajnalban, olyan komótosan, hogy féltem, országos eső lesz, lőttek a piacnak. Ahogy ott gondolkodom, kipakoljak-e vagy se, jön a miséről a plébános úr. Mondom neki, imádkozhatna egy kis napot az apát úr, mert vihetem haza a boltot, ha nem hagyják abba a pisikálást az angyalkák. Ő erre azt felelte, hogy nem isznak azok se vizet, se sört, Pimeczné, meg nincs is nekik mivel pisikálni, miket beszél itt összevissza maga. Mondtam neki még valamit, mire jót nevetett. Jó kedélyű ember volt nagyon. Ekkor láttuk meg egyszerre, ő is meg én is, azt az embert. Ingét a fejére húzta, szinte vakon tapickált át a pocsétákon, és valóban meztélláb. A plébános úr behívta a plébániára, ki is jött onnan nemsokára, cipő a lábán, kezében csomag, bizonyára ruhanemű - a gazdasszony kísérte ki, mint máskor is az efféléket. Nem volt ebben semmi különös, minden héten láthattam ilyet. Az már különösebb volt, hogy abban a minutaban kisütött a nap, de azt se hinném, hogy a cipő miatt. Biztosan imádkozott még a lelkem odabenn a kedvemért egy verset. El is adtam mindent, túrót, tejfölt az utolsó cseppig. Ott árultam egész délelőtt a kispiacon, így hát tanúsíthatom, nem szállt a plébános ablakába verébcsapat csőriben pertlin lógó fényes pár fekete lagcipővel, de még egy árva veréb sem verte meg szárnyával az ablaküveget. Nem. Piaci szófosás az egész. Miért küldte volna vissza a Jóisten a cipőt, pláne kipucolva. Volt a plébános úrnak cipője elég, meg segítsége is volt, aki kipucolja. Ami ezután történt, az persze már más dolog. Néhány nap múlva, kora reggel szintén, látom ám, ahogy teszem ki az árut, hogy azt a nagy cipóforma követ - ami a templom építéséből megmaradt, és vagy százötven éve ott hevert a templom végibe' a sekrestye aj tótól néhány lépésnyire - valaki az éjjel a plébánia ajtaja elé görgette. Megjegyzem, két férfi se tudta azt addig megmozdítani. A kövön pedig ott ült az ember. A meztéllábas. Elegáns fehér öltönyben. Nem akartam hinni a szememnek. El is