Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)
III. Kortársak visszaemlékezései Apor Vilmosról
emelt hangú suttogással, mert a derék nénike rendkívül nagyot hallott. „De majd visszajön, itt szentelik püspökké!" A nénike kedves, szelíd arca átszellemül, szemei megkönnyesednek: „Oh, a drága lelkem! Hát nem hagy itt bennünket? Hát itt lesz püspök minálunk?" A hölgy lemondóan legyint, kezdődik a szertartás, kimagyarázkodni már nem lehet, és különben is - gondolja -, miért ne legyen a kis öreg anyókának öröme a vélt gyulai püspökségben legalább pár napig! Vilmos püspök igen nagy Mária tisztelő volt. Nagy súlyt helyezett lelki gyermekei nevelésénél is arra. Legkedvesebb szenténekei is a Mária-énekek voltak; minden májusi ájtatatosságon és októberi rózsafüzéren ott térdelt a szentélybeli kis padban, ha csak valami fontos akadálya nem volt megjelenésének. Az Úrangyalát - ha déli harangszóra történetesen látogatói is voltak - mindig elmondotta. Aki egyszer is látta őt így - harangszóra keresztet vetve ájtatosan imádkozni -, soha nem felejtette el megadni ezt a tiszteletet a Szűzanyának. Mindig a példájával nevelt. A Szűzanya születésnapján, kisasszonynapján tartotta a legelső papi prédikációját 1915-ben Gyulán. Nem volt kimondott szónok. S főként a templomi szószék nem volt tulajdonképpen terrénuma. De amit mondott, azt mindig olyan mélységes meggyőződéssel és átérzéssel mondotta, hogy jobban hatott a lelkekre, mint a legtökéletesebb szónoki készséggel felépített csillogó szóáradat. Kongregációban szeretett beszélni, s itt tudta legjobban kifejteni azt a csodálatosan megőrzött, mélységes, gyermekien tiszta hitét és áhítatát, ami annyira átfűtötte egész lényét. A végtelen jó és bölcs Isten határtalan szeretete töltötte be s ezt közvetítette - mint ő mondotta - „gyarló szavakkal", de híveinek örökre emlékezetesen. Fiatal káplán korában, 1916-ban, az árvaház irgalmas nővéreinél tartott péntek esti litánián szentbeszédet mondott. Akkoriban szokatlan volt a téma. A szociális segítésre buzdította a kevés számú, de mélyen vallásos hallgatóságot. „Charitas Christi urget nos" 1 . Krisztus szeretete űz minket. - szívvel-lélekkel beszélt, s célt ért. A kis kápolna hófehér Szűzanya oltárától ekkor indult útra a Szociális Misszió Társulat gyulai szervezete. Előbb Nővédő Iroda volt, másik évben, 1917-ben rendes szervezetté fejlődött, hogy azután negyed századon át működjék lelki vezetése, tanácsadása mellett. Ebben az időben - a világháború első éveiben -, még alig volt néhány napi áldozó Gyulán. Az ő lelki hatásának tulajdonítható nagyrészt, hogy rohamosan nőtt ezeknek a száma. Az egymásért való imádkozást is nagyon szorgalmazta. Ő is imádkozott munkatársai ügyeiben, de nagyon nagyon jó néven vette, minden ajándéknál többre értékelte az érte felajánlott „lelki csokrot". Egy-egy Vilmos napon, amikor az ünnepi szentmise után a plébánia előcsarnokában gyülekeztek hívei s pár üdvözlő szó után átnyújtották neki a szentképecskére írt imafüzért, mindig mélységesen meghatva vette tudomásul, hogy mennyi szeretettel foglalkoztak vele a lelkek már hetekkel előre készülve imával, jó cselekedetekkel. Ezrekre ment a száma sokszor a felajánlásoknak. Az érette áldozóknak az Úr szent testét osztva, a hosszú sorokban elébe járulóknak az élet értelmét, lényegét, az élet-kenyerét nyújtva, láthatóan küzdött meghatottságával. Soha nem látszott rajta ennél a talán legszebb papi funkciónál a megszokás, a gépiesség. Tökéletes összeszedettseggel, teljes odaadással, alázattal helyezte a hófehér kis szent ostyában rejtőző
