Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)

III. Kortársak visszaemlékezései Apor Vilmosról

reménysugárt nem vitt bele a szenvedő lelkekbe. Többször mondotta: „Nem szégyen az, ha nehéznek érezzük a keresztünket, csak az volna szégyen, ha nem akarnók viselni." Elsősorban mindig a szenvedők érdekelték, azután a munkatársai. Az üres, hívságos társasági összejöveteleket feltűnően kerülte. Egyszer valaki - talán éppen egy visszautasítás miatt bosszankodva - epésen megjegyezte: Apor báró nem tud disztingválni! Pedig nagyon is tudott! Csak nála az emberek a belső érték sorrendjében következtek, de ezeket is megelőzték azok, kik az élet elesettjei, nyomorultjai, szenvedők voltak. Előtte vagyon, születés, méltóság csak addig s oly mértékben számítottak, amíg s ahogyan azok a vallás, a szegények s a köz ügyeit előbbre vitték. A céltalan, üres életet, fukarságot elítélte. Törődött azzal, hogy hívei ne csak valóban jók legyenek, de hírük is jó legyen. Egy ízben - okkal vagy ok nélkül -, egyik hitbuzgalmi egyesület tagjáról csúnya hírek kezdtek keringeni. Megbízta egyik munkatársát, hogy menjen el az illetőhöz s beszéljen a lelkére. „Hátha szóba sem áll velem, s örökre ellenségem lesz emiatt" - volt az ellenvetés. „Nem fontos kérem" - mondotta -, „ennek meg kell lennie. Hátha nem is igaz az egész, s hátha még megmenthetjük". Nagyon szívesen vett részt a vallásos egyesületek rendezésein. Igazi atyai örömmel örvendett a rendezőkkel a siker fölött, s ha valami néha balul ütött ki, mindig volt rá mentsége, hogy az mitől volt jó s milyen tanulságot vonhatunk le belőle a jövőre. A szociális misszió délutáni teáin a jelenlevők százaival beszélgetett el jóságos derűvel. Egyszer egy népes asztalhoz volt meghíva, csupa ismerős család volt ott együtt, s valahogyan betévedt oda egy idős, a társaságtól régen elmaradt missziós tag, aki nem tudva a szokást, külön hívás nélkül becsöppent az idegen, nagy társaságba. A háziasszony egy pillanatra zavarba jött, de már készítette is a helyet a kis öreg nőnek, aki mellé Apor báró azonnal leült s egész délután ővele beszélgetett. Bámulatos tapintattal sietett segítségére mindig annak, kiről látta, hogy idegenül, kényelmetlenül érzi magát s közvetlen nyájasságával sikerült is mindenkor eloszlatnia a zavart. Sokat adott a rendszerességre, a munkatervek beosztására. „Egy jó munkaprogram már fél siker" - mondotta, s erre rá is szoktatta munkatársait. Apor Vilmos akkor volt a legboldogabb, ha valakinek örömet szerezhetett, valami kedveset, szíveset mondhatott, vagy valamit megdicsérhetett. Soha nem mulasztotta el az alkalmat, ha ezt megtehette. Egy ízben egy nyomorúságos portán járt, ahol semmi, de semmi megdicsérni való sem akadt. Sivár, kietlen, piszkos és rendetlen volt minden. Jóságos szeme mindenen körüljárt, látszott, hogy szeretne valami kedveset felfedezni, de nem sikerült. Elmenőben a kopár szemetes udvaron még egyszer körültekintett, s akkor az egyik düledező oszlop tövén meglátott egy tő elkínzott, fonnyadt petúniát. Kiderült az arca, s a lompos, elhanyagolt háziasszony felé fordulva őszinte örömmel mondotta: „Óh, milyen kedves, hogy ilyen szép kis virág van itt." Nagyon kedves kis története volt egy öreg anyókának Apor püspökkel. Felszentelése előtt a kinevezett püspök egy hétre lelki magányba vonult a Manrézába. Gyóntatószéke körül egy öreg nénike topog, s kémleli, bent ül e vajon? Nincs ott. Bánatosan fordul egy éppen mellette elmenő missziós nőhöz. „Hát elment a főpapunk, lelkem?" „Most elment lelki gyakorlatra" - hangzik a felvilágosítás