Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)

II. Apor Vilmos gyulai működésének válogatott dokumentumai

Gyula, 1929. március 30. Apor Vúmos „Én vagyok a feltámadás és az élet" c. írása „Az élet szerzőjét megöltétek!" ezen szemrehányással illette Péter apostol azokat, kik Krisztus Urunkat keresztre feszítették. Valóban mily balga kísérlet volt a Krisztusgyilkosság bűnténye. Aki maga az élet, akitől minden élet fakad, hogy lehetne az a halál legyőzöttje. Mégis megkísérelte az elvakult gyűlölet és íme, aki meghalt a kereszten, feltámadt a harmadik napon és a sírból kikelve diadalmasan végigvonult a világon, végighaladt az évszázadokon és életet adott, tetterős, bizakodó, világot hódító, egekig törtető emberi életet. A teremtés legnagyobb titka, legbámulatosabb csodája az élet. A növényi élet is, mely szívós következetességgel szívja a talaj mélyén rejlő nedveket, hogy virágot hajthasson, gyümölcsöt teremhessen, az állati élet is, mely lát, hall, fészket rak, eleséget gyűjt, harcol a megélhetésért és küzdve védi odúját, neveli kicsinyeit. De több ennél az emberi élet. Az nemcsak vegetál, mint a növény, nemcsak táplálkozik és szaporodik, mint az állat, hanem gondolkodva a dolgok mélyére hatol, a dolgok felett levő végső okra, a teremtőre tekint s áttöri a látható mindenségnek véghetetlennek látszó határait. Az tudatosan, önérzetesen akar és cselekszik, ösztönök ellenére, szenvedélyek leküzdésével a jó felé haladhat és elérheti a legjobbat, minden törvény és jog kútforrását: az Istent. Az keblében rejti az érzelmeknek hullámzó tengerét, ezer változatban hömpölyögtetve a szeretetet és a gyűlöletet, az örömöt és a bánatot, a könyörületet és a haragot, míg végre megnyugszik a végtelen szépnek, az Istennek szemlélésében, ki harmóniába olvasztja az érzelmek sokféleségét a béke szelíd szimfóniájában. Az emberhez méltó életet Krisztus adta nekünk. Tőle tanultunk meg nem vetni semmit, amit Isten alkotott, de megnemesíteni és megszentelni, az utolsó cél felé beirányítani, tökéletes összhangba forrasztani minden erőt és képességet, mely az emberi természetben rejlik. Semmi annyi aktivitást nem nyújt, mint Krisztus tana, nincs, nem is volt soha akkora kultúrtényező, mint a kereszténység. Mert a krisztusi élet nem ismer egyoldalúságot. Elítéli az egyoldalú testi kultuszt, mely csak enni vágyik és múló kéjeket élvezni, de mégis magasztos erkölcsi törvényein belül a testnek jogait is respektálja, mely befogadó edénye, eszköze és hangszere a szellemi léleknek. Elítéli a kereszténység az egyoldalú intellektuális életet, mely rideg elméletekkel a szívet kiöli az emberből, s az érzelmet belefojtja az észbe, mégis a tudománynak művelésében mindenkor az első sorokban állt mióta a népvándorlással összerombolt klasszikus művelődést átmentette a barbár nemzetek megszelídítésére. Elítéli a kereszténység az egyoldalú érzelgősséget, a szentimentalizmust, mely ábrándozva álmodozik a szépről s emellett elhanyagolja a mindennapi kötelességeket, elpuhult, gerincnélküli nemzedéket nevel, de másrészt a művészetnek soha semmi annyi lendületet, annyi eszményiséget nem adott, mint Krisztus egyháza. Elítéli a kereszténység az egyoldalú indusztrializmust, mely egyetlen értéknek a munkát ismeri el, melynek mértéke a pénz, mégis a legalantasabb fizikai munkát is megszenteli és örök