Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)

VII. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Második rész: 1920-1948

Nem meglepő, hogy a háború és a forradalmak után föllépő megélhetési nehézségek közepette „egyesek makacsul, konokul megtagadják az egyházi adójuk megfizetését" (1922), pedig a presbitérium - épp a rossz közhangulatra tekintettel - 1922-ig nem nyúlt a „békebeli" adókivetési gyakorlathoz. Ekkor azonban a befolyó évi adó már a szükséges tűzifavásárláshoz sem volt elegendő. Ezért hosszas vita után a legkisebb adót 2 koronáról 36-ra emelték, jóllehet az elhangzott becslések szerint egyezer koronás alapösszeg hozott volna megoldást. 1924-től viszont a mindenkori búzaértékhez igazították az adókivetést, gyakran váltakoztatva az átváltási kulcsot. Év elején még 1000 koronát ért 1 kg búza, májusban már a háromszorosát. Az a lehetőség, hogy terményben is lehet fizetni, nem talált sok követőre.

14 A torlódó hátralékokat - akár az előző korszakban - most is számon tartották, de a bevételi tervezésekben csupán egy részüket vették számításba, ám így is folytatódott az évről évre nagyobb hiányt görgető és időnként törlésre kényszerülő gyakorlat. A pénzreformot követően, 1927-től erélyesen és többször szorgalmazták a hátralékok megfizetését, s szóba jött a háború után először hatósági végrehajtás is. Azonban nincs róla tudomásunk, hogy erre sok került volna. 1927-ben átalakították az 1907 óta érvényben lévő adókulcsot, hogy az progresszíve ne csökkenő, hanem egyenletesen emelkedő tételeket tartalmazzon. A legkisebb személyi adó 2 P. 70 f. lett, a kapcsolódó százalékos arányok pedig valóban igazságosabb teherviselést tükröztek. A hamarosan beköszöntő világgazdasági válság azonban ismét kedvezőtlen helyzetet teremtett. Az 1929-ben kivetett 22 325 P. 47 f. adónak csak a fele, 11 192 P. 55 f. folyt be, és az előző évekből fölgyűlt hátralékkal együtt már 31365 P. 77 f-t képezett, ami nagyjából megfelelt az akkori esztendők éves költségvetési összege átlagának. (L. fentebb az 1931/32-i példánkat!) A gazdasági helyzet általános javulása nyomán, 1937-től szembetűnően javult az adófizetési kedv is. Ebben az évben mintegy 4000 pengővel több folyt be, mint 1936-ban (13 899 P.), sőt 1938-ban még jobb lett az eredmény (14 512 P.). Mindemellett szó sem volt arról, hogy mindenki fizetett és törlesztett volna: 1939-ben már 42 269 P-re nőtt, 1943-ban még mindig 41 544 P-t tett ki a hátralék. Csakis így érthető, hogy éppen a kedvezően alakuló években (1939) vetette föl egy pénzügyi tisztviselő presbiter, hogy országszerte terjedő gyakorlatot követve, kérjék „a közös adókezelést", azaz az egyházi és az állami adó együttes állami beszedését. Harsányi Pál politikai előérzetéről vall, hogy javaslatára elvetették az indítványt: „.. .mert változó időket élünk s nem tudjuk, holnap melyik kormány veszi kezébe a vezetést s az egyházi adófizetéstől elszokott emberek nem valószínű, hogy szívesen tesznek majd újra eleget egyházuk iránti kötelezettségüknek." A vázolt folyamatra nyilvánvalóan ha14 Jkv. V. 651., 664-665-, 686., 731., 784.