Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)

VI. fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

amikor az új ipartelepeken megtelepedő reformátusság igényei szerint valóságos templomépítő hullám kezdődött. Ismeretes, hogy 1850 után az önkényuralmi rendszer kötelezően magas követelményrendszert írt elő az addig autonómiát élvező protestáns középiskoláknak is, melyet anyagi okokból nem mindegyik tudott teljesíteni. A veszélybe került legfontosabb intézmények megmentéséért összefogtak az egyházközségek. A gyulaiak 1852-ben egyezer forintot tőkésítettek a debreceni kollégium javára és annak évi kamatát, 60 forintot fizették és törlesztették a tőkét a következő évtized végéig. Ugyanekkor rendkívüli segélyként azonnal 240 forintot adtak össze. Egy éven belül a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak küldtek 50 forintot.

85 Amíg be nem szüntették a szupplikálást, Hódmezővásárhelyről érkeztek Gyulára, akik a kisbíró kíséretében járták a várost, hogy összeszedjék a nekik szánt adományokat. Nagyünnepi legátust Debrecenből fogadtak, ha előzetesen jelentkezett. Gyakran azonban a rektor vagy valamelyik tanító, esetleg gyulai származású tanuló kérte el a legációt. 1888-ban a debreceni kollégium bővítésének és korszerűsítésének gondolatát a gyulaiak is elfogadták. „Buzdító prédikáció" elhangzása után kilenc presbiter járt házról házra. Az eredmény 138 személytől 91 forint 68 krajcár lett, amit egy perselypénzzel megtoldottak. A következő évben ugyanezzel a módszerrel a Károli-alapra és Károli Gáspár sírernlékére adtak össze jelentékenyebb összeget. A világháború idejének nagy akcióiban a katonák karácsonyára, katonák vallásos irodalommal ellátására, a Vöröskeresztnek és az orosz betörést megszenvedett kárpáti falvaknak gyűjtöttek. Az önkéntes adományokat a presbiteri gyűléseken hozták nyilvánosságra, megköszönték és jegyzőkönyvezték, ott tárgyalták meg a kérelmeket is. 1866tól jött szokásba, hogy az újévi istentiszteleten az előző esztendő összes adományozójának nevét és adományát fölolvasták a szószékből. Ennek eltörlésére egy presbiter javaslatára csak 1917-ben került sor, ám nem a puritánság követelményeként, hanem a pénzromlás következtében meghosszabbodott névsorra hivatkozva, mondván, hogy amúgy bekerül aZ Aranykönyvbe z filléres adakozó neve is.

86 Közben mégis két kegyességi stílus váltotta egymást. Nem véletlen, hogy 1915-ben fordult elő először, hogy az adományt tevő névtelen kívánt maradni. Korábban általánosan törekedtek az adományozók a nevüket tárgyakon megörökíteni (harang, úrasztali terítő, úrasztali edény stb.). A szószék és a papiszék újraaranyozóit pedig alig lehetett erről a kívánságukról lebeszélni. Azonban az említett Aranykönyvbe tényleg beírták őket. Ezt a díszes kötetet, melyből fentebb idézett jelzet nélküli adatainkat merítettük, 1878-ban vásárolták és 186l-től 1945-ig sajnos pontatlanul, a két 8

'Jkv. II. 341., 36986 Jkv. III. 276.; V. 465.