Kereskényiné Cseh Edit: A gyulai zsidóság és a vészkorszak. Dokumentumok - Gyulai füzetek 6. (Gyula, 1994)
Visszaemlékezések
a lovát, itt van három gyerekkel, elmenekült, de ló nélkül nem tud majd hazamenni. Minek menekültél el? - gondoltuk magunkban. Mi nem menekültünk, hanem elhurcoltak. Egy orosz teherautó jött éppen arra. Ült benne egy tiszt. A nő leállította és megkezdődött az alkudozás. Az orosz tiszt szerencsére beszélt franciául, így az egyik fogolytársnőnk elmondta neki, hogy kik vagyunk mi, bennünket a németek hurcoltak ide, nem jószántunkból jöttünk. Két betegünk van, gyalog nem jutunk el velük a vasútig. Az orosz tiszt azt mondta, hogy a gyerekekre való tekintettel adjuk vissza az asszonynak a lovat, minket pedig teherautóval bevisz az állomásra. így is történt. Május 2-án szabadultunk, 28-án pedig már Miskolcon voltunk, ezzel a két járóképtelen beteggel, Az ellátásunkról természetesen magunknak kellett gondoskodni, sehol sem adtak semmit. Küstrinben felszálltunk a vonatra. Aztán a krakkói állomásra emlékszem. Ott cseréltünk négy párnahuzatot rizsre. Amikor elindultunk a faluból, hoztunk egy kis élelmet, meg néhány egyéb dolgot magunkkal. Sajnos a két katonával megjártuk, megpróbáltak visszaélni helyzetükkel, szerettek volna kifosztani minket. Nagyon be kellett osztani az élelmet. A magyar határon volt nehéz átjönni. MezŐlaborchoz érkeztünk. Akkor csinálták ott az átkelési síneket. Egy próbamozdony jött át, amelyen nem volt szabad utast szállítani. Addig könyörögtünk a vasútállomáson, amíg megengedték, hogy felkuporodjunk a szeneskocsiba. így kerültünk át Magyarországra. Miskolcon már felkészülten várták a hazatérőket a már otthon lévő munkaszolgálatos férfiak. Le lehetett feküdni, tisztálkodhattunk, ételt is kaptunk. Onnan már táviratoztunk is haza, hogy jövünk. 30án itthon voltunk Gyulán édesanyámmal és húgommal. Apánk nem térhetett vissza, neki Auschwitzban gáz és krematórium lett a sorsa. Férjem a Donnál pusztult el, mint munkaszolgálatos. Elmesélem egyik személyes élményemet. A menetelés során, az utolsó előtti napon, amikor egy pajtában pihentünk meg, valamelyik társunk elment egy 100 m-re lévő krumplisveremhez és hozott is krumplit. Németországban rengeteg ilyen verem volt, csak hát mi nem jutottunk hozzá. Anyám sírt az éhségtől. Nem tudtam megállni, hogy el ne menjek. Odamentem én is a veremhez. Volt már benne egy lyuk. Benyúltam, kivettem a krumplit, bele a gelebembe. Egyszer csak hallom, hogy kiabál az SS katona - úgy hívtuk, a „ kis gyilkos", hiszen 20 éves sem volt -, ordít, de azért még egyszer belenyúltam a verembe. Akkor már lőtt. Hát ez már nem tréfa, de azért még egyszer belenyúltam. Ő lőtt újra. Indultam visszafelé, ő meg jött felém. Van még ott valaki? - kérdezte. Mondtam, hogy csak egyedül voltam. Először adott egy akkora pofont, hogy többször megpördültem a tengelyem körül, de talpon maradtam. Akkor fogta a puskacsövet, és a
