Kereskényiné Cseh Edit: A gyulai zsidóság és a vészkorszak. Dokumentumok - Gyulai füzetek 6. (Gyula, 1994)

Visszaemlékezések

nem lett meleg víz. A stílus ugyanolyan volt, mint Auschwitzban. Csak a munkahelyünkön éreztük jól magunkat. A gyárból három mérnök jött ki és kiválasztott ötven embert, ilyen alacsonyabbakat, mint amüyenek mi vagyunk. Később jöttem rá, hogy ez nem volt véletlen. Jóindulatúak voltak, mert bennünket nem tettek gépre. A többiek elég magas gépeken dolgoztak. A fúrókat magasan kellett betenni és szabályozni. Egy Árgus nevű repülőgép-alkatrész gyárban dolgoztunk, amely a mi lágerünktől 10 percnyi járásra volt. A műszak 12 órás volt, egyik héten éjjel, másik héten nappal. Tavasszal már szinte minden éjjel bombázták Berlint és a környékét. Légiriadó-jelzésre sorakozás és fegyveres kísérettel rohanás a lágerbe, mert számunkra ott volt óvóhelynek nevezett valami. A bombáktól nem féltünk, úgy véltük, minél több hullik, annál hamarabb lesz vége a háborúnak. Számoltuk is a becsapódásokat. A riadó lefújása után vissza a gyárba, dolgozni tovább. Előfordult, hogy egy éj szaka kétszer is volt légitámadás. A lágerbeli tartózkodás borzalmas volt. Az idő nagy részét sorakozással és meneteléssel töltöttük. Az egyik sarkon az egyik SS-nő vezényelt, hogy links, rechts, a másik a következő sarkon, de éppen fordítva. Mi persze belezavarodtunk, így aztán volt okuk szidni minket: verfluchter Hund, Schwein. Nem tudjuk melyik lábunk a jobb, melyik a bal. Megesett az is, hogy éjszakai munka után reggel 6-kor hazaérkeztünk és utána 3 óra hosszat álltunk kinn a hóban, esőben, egyszál ruhában, kopasz fejjel. Az eső a hátgerincünkön csurgott végig. Az SS-nő pedig gyönyörű csizmájában vállgallérral, kapucnival a fején sétált előttünk, és ette a hatalmas nagy almát. Azért se kapunk tüdőgyulladást, mondtuk magunkban, azért se kapunk. Volt ott egy pici nő. Zsidó volt ő is, de a németek kiválasztottja, aki állítólag azért pofozott bennünket, mert ha nem tette volna, akkor őt ütötték. A lágerben nem hagyták a foglyokat élni. Állandó motozások voltak, itt sem tűrtek meg semmit. Egy darab rongyot sem. A tábornak két kapuja volt. A fegyveres őr a külsőnél állt, mert betartották, hogy a tábor területén fegyvert nem hordtak. Pofozni, ütni azonban puska nélkül is tudtak. Ahogy bejöttünk a kapun, azonnal megmotoztak és ha csak egy géprongyot találtak nálunk, elvették és mindennek lehordtak bennünket. El fogunk tetvesedni, mondták. Itt is egy korcos gatyánk volt, egy ingünk és egy ruhánk. Férfi munkásnadrágokat is kiosztottak közöttünk, de azokat nem volt szabad bármikor fölvenni. Néha megtiltották, hogy sorakozónál abban legyünk. Az a nadrág olyan volt, hogy spárgával kellett körbekötni. Valami kabátot is adtak. Anyám azt mondta a kabátra, amit kapott, hogy seide, hát ez selyem, és akkor kapott egy pofont. Nagyon silány kosztot kaptunk a napi 12 órai munka után. Vízben főtt marharépát, tököt adtak, annak örültem, ha sótlan volt, mert akkor hama-