Kereskényiné Cseh Edit: A gyulai zsidóság és a vészkorszak. Dokumentumok - Gyulai füzetek 6. (Gyula, 1994)

Visszaemlékezések

ki milyet kapott, nem vették figyelembe a nők termetét. Anyám ott kapta az első pofont, mert kicsi blúzt dobtak neki és ez ellen tiltakozni próbált. Az első fürösztésnél megtörtént a szőrtelenítés is. Mindenhonnan lenyírták, ahol az ember testén szőr van. Minden fürdés után fertőtlenítettek minket egy pumpás szerkezettel. Egy SS katona csinálta ezt. Előre kellett hajolni, akkor hátulról spriccelt, majd elölről és végül a hónaljat. A kopaszítás után egyszerűen nem ismertünk egymásra. Auschwitzban nem is nőtt ki a hajunk, nem kellett még egyszer nyírni. A „Záhlappel"-hez, a létszámellenőrzéshez ötös sorokba állítottak bennünket. Fünf, zehn, fünfzehn... így számlálták a foglyokat. Ugyanebben a felállásban történt az étkeztetés is. Ez pedig úgy zajlott le, hogy az első személynek a kezébe nyomtak egy lábast. A méretet teljesen figyelmen kívül hagyták, tehát lehetett az ötliteres, háromliteres vagy egyliteres. A napi főétkezés az volt, hogy ebbe belemertek valami teljesen megállapíthatatlan összetételű, világosszürkés híg masszát. Miután semmiféle evőeszközt nem adtak, úgy fogyasztottuk el, hogy kiittuk a lábosból. Mivel egyformán kellett jutnia mindenkinek hiszen az életünk függött ettől -, a gyakorlat az volt, hogy az első ivott egy kortyot, hátraadta az ötödikig, aztán elölről újra. Ez addig tartott, míg el nem fogyott belőle minden étel. Étkezés után az edényeket összeszedték. Reggel egy ki tudja miből készült teát adtak, de hát abból egy-egy korty jutott. Öt személyre egy decinyit öntöttek a lábasba. Este egy szelet wurst vagy egy darabka margarin, az az itteni pici vajnak a fele volt. Nem emlékszem, hány deka volt a napi kenyéradagunk. Hosszú, téglalap alakú kenyeret kaptunk, illetve abból 2-3 ujjnyi vastag szeletet. Sárgás színű, fűrészporszerű, ízetlen valami volt. Kora hajnalban, ütlegelések közepette ébresztettek bennünket. A barakk végében egy igen kicsi ajtó volt, úgyhogy ugrált is ki az ablakokon, aki csak tudott. Az ütlegelők nagyobb része szlovák volt, akik már jóval korábban idekerültek. Jórészük tudott magyarul és rettenetesen szidtak minket, hogy mi még Pesten jól éltünk, amikor ők már építették a tábort és nekik se szüleik, se családjuk, senkijük sincs. Elégették a hozzátartozóikat, a mieinket is elégetik, ott száll a füstjük. Nagyon durvák és kegyetlenek voltak azok hatására, ami keresztül mentek. Szemük láttára égették el szüleiket, hiszen akkor még nem működött a krematóriumrendszer. Persze azért nem bocsátható meg nekik az, ahogyan velünk bántak. Egyik szlovák felügyelőnő (Blokova) - minden ok nélkül - pofon ütötte az anyámat. Neki akartam menni, de társaim visszafogtak, mondván, hogy csak az anyámnak okozok szenvedést, ha - amint arra már volt példa - retorzióként kezem, lábam összekötve, a földre lökve megkorbácsolnak. Ettől kezdve teljesen passzív lettem, nem törődtem a dolgokkal, egy cél volt előttem: túlélni, hazamenni Gyulára, ahol együtt lesz a család - apám is.