Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)

csecsebecsének - Tóth Árpád szavaival szólva „a lélek balga fényűzésének" tartotta a lírát, és felesleges erőfeszítésnek, súlyos lelki próbának, kínzó erkölcsi tehernek az írást. Végül is nehéz szívvel ugyan, de tokjába tette hangja vesztett tört hangszerét. Nem volt ereje és ideje többé, hogy kijavítsa, és újra felhúzza fáradt idegeit. Nem volt szüksége rá; csupán régi életére figyelmeztető fájó szimbólumként őrizgette. Józan kenyérkeresetre, teljes életet követelő robotízű adminisztrációs feladatok vállalására kényszerült. Újfajta kötelezettségek szakszerű és pontos teljesítéséhez kellett ezentúl az érzékeny ideg s velő. A ránk maradt dokumentumok tanúsága szerint itt sem vallott szégyent: értelmet és rangot tudott adni a munkának. Nem lett akta tologató, kényelmes, közönyös bürokrata, sem hatalmát fitogtató csinovnyik, sem érzéstelen, zsémbes beamter. Megkötötte az élettel a maga különbékéjét, s a puszta megélhetésért feláldozta álmait és nem mindennapi verselő adottságait. A színes művészi látást. Fejlett zsurnaliszta realitásérzékkel számolt le velük. Belátta, hogy rohanó, fékevesztett, önpusztító társadalmakban nincs szükség törékeny, szubjektív vallomásokra. Az éterien tiszta, halk szavú siralmas panaszokra nem figyelmez a rideg, érzéketlen kor. 1902. augusztus 17-én született Karcagon. Apjától, az „előzékeny, derült kedélyű" Vecsei Nagy Dezsőtől - a város állomásfőnökétől - egészséges életvágyat, anyjától: Garzó Olgától finom lelki alkatot és mély emberszeretetet, meleg résztvevő szívet örökölt. Révükön egyszerre két tekintélyes Békés megyei családdal került szoros rokoni kapcsolatba. Apai ágon a vármegye felségárulással vádolt szabadságharcos alispánját, a halálra ítélt, majd kegyelemben részesített státusfogoly Szombathelyi Antalt, anyai részről „az általános népszerűségnek örvendő" tudós gyomai református papot: Garzó Gyulát vallhatta ősének. „Törpe bokrok közt királyi ritka tölgyként" kimagasló alakjaikra méltán lehetett volna büszke, ám higgadt mértéktartásra, állandó önmérsékletre nevelte a sors. Gyermekarcára szomorú családi tragédiák emlékei fagyasztották rá az eltévedt, önfeledt mosolyt. A legtöbbet, a legdrágábbat: az édesanyát veszítette el. Korán távozott mellőle, úgy, hogy meg sem ismerhette, milyen mérhetetlen erő rejlik az anyai szívben. Nem tudhatta meg, mit jelent a féltő, gondoskodó anyai szeretet. Nem dúdolt neki altatódalt, nem ápolta, nem ápolhatta, ha beteg volt. Emléket is alig hagyva maga után lett szegény tehetetlen árva. Úgy nőtt fel, mint „egy kis gyenge, síron hajlongó sápadó virág" - véznán, szomorún, elhagyottan. Hiába igyekeztek testvérei - elsősorban kis nénje: Olga - pótolni az anyai szeretetet, majd apja halála után a családfenntartót is, felnőtten is felsírt benne a keserű, sóvár vágyakozás: Olyan jó volna megfogni Akárkinek, Valakinek a kezét! Megfogni egy puha kis kezet, Amilyen az anyámé lenne, Ha élne.