Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)

In memóriám Nagy Gusztáv (1902-1969) Adósságot törlesztünk. Egy több mint 20 éve halott széplelkű humanista költő: Nagy Gusztáv emléke előtt tisztelgünk. A veszteségből, amely annak idején 1969 őszén ért bennünket, nem fakadt országos gyász; mindössze egy kis alföldi város, vagy még inkább néhány vájtfülű versbarát érzékelte tisztán, hogy távozásával mivel is lettünk szegényebbek. Csak azok tudták reálisan felmérni hiányát, akiket nem elégített ki az osztálygyűlöletet szító „éber" politikai közegben az ellenvéleményt nem tűrő pártköltészet didakticista szelleme és harsány, deklamáló szólamszerűsége. Azok, akik többre és másra vágytak. Akikre olyan bénítóan és nyomasztólag hatott a nyers politikum, a száraz ideológiai érvelés és kioktató fejtegetés a lírai versben, akár a nézőtér igéző csendjében váratlanul eldördülő pisztolylövés egy klasszikus szonáta lassú tétele alatt. Vagyis akik ki tudták szűrni a disszonáns hangot az irodalmi művekből, és a poétától nem érvelést, hanem ábrázolást, a költészettől pedig a vox humana tudatos szolgálatát és diadalra juttatását várták. Szomorú tény, hogy Nagy Gusztáv poézisének kedvelői még helyi mércével mérve sem lehettek sokan. Egyrészt, mert lírája exkluzív líra lévén, csak kevesek, csak a kiválasztottak költészete volt, másrészt mert életének utolsó negyedszázada a legjobb akarattal sem mondható termékeny időszaknak. Hangszerének fája hamar meghasadt, saját hangszálai pedig erőtlenek lévén, nem ismerték, nem bírták el a kor megkívánta elementáris erejű fortét és fortissimót. Olykor még a mezzofortét sem. Költői ere gyorsan eldugult, s korán búcsút intett a dalnak. Élelméről gondoskodott és elhallgatott, mint az a madár, amelyik látja, hogy „hasztalan esik fütyörészése". Emberileg igaza volt; önvizsgálatra intő és tanító verseire, finom reflexióira fittyet hányt a szeszélyesen kavargó, kiszámíthatatlan élet. Vajon, miért is énekelt volna? - kérdezzük ma, 20 év távlatából. Olvasóközönsége ijesztően fogyott, értő versbarát híveit vészesen irtotta a könyörtelen halál. Azokat meg, akik életben maradtak, szétszórta az élet dermesztő hideg szele. Elfelejtkeztek róla. Szinte észrevétlenül tűnt el az írói világból és a köztudatból. Az igazsághoz azonban szervesen hozzátartozik az is, hogy a megváltozott körülmények között ő maga is kereste a magányt. Tudatosan kerülte a nyilvánosságot, és befelé fordult. Csak otthon, szerető felesége közelében érezte jól és biztonságban magát. Lakása azonban hiába lett a nyugalom és a béke vára, oly kicsiny volt, hogy abba nem fért bele Szépség isten oltára. Nem volt alkalmatos különszobája, ahol a múzsa látogatását olykor-olykor fogadhatta volna. Ahol a külvilág behatásától mentes harmónia - a műalkotáshoz nélkülözhetetlen intim, bensőséges kedélyállapot ihletperceit intenzíven átélhette, s a különböző irányultságú szellemi erők erős koncentrálásával egyéni érzéseit és gondolatait, mint kagyló a gyöngyöt, verssé izzadhatta, költészetté nemesíthette, finomíthatta. De meg kell vallanunk: nem is látta már túl sok értelmét az ún. „alanyi" költészetnek. Csökkent értékű csacska